Huszonöt éve hunyt el Hans Urs von Balthasar, a huszadik század legműveltebb, egészben
gondolkodó teológusa – P. Vértesaljai László jegyzete
82 éves korában
Luzernben lobbant el élete lángja a nagy svájci teológusnak. 1988. június 26-át írtak
akkor. Krisztusi élethosszal, 33 évvel a II. Vatikáni Zsinat után - Rómában II. János
Pál éppen tíz éve szolgál már - amikor a Szent Péter és Pál apostolok ünnepén tartott
konzisztóriumon Hans Urs von Balthasar is megkapta volna a pápától - írói-alkotói
érdemei elismeréseként - a bíborosi kalapot. Ezt a földi kitüntetést két nappal megelőzte
a föntről hívó szó: Ekkor Balthasar – hitem és reményem szerint – beléphetett a Herrlichkeit-be,
abba a Dicsőségbe, amely az Isten miliője és ahová ő oly nagyon vágyott.
Joseph
Ratzinger bíboros mondta koporsójánál a gyászbeszédet. A Hittani Kongregáció prefektusa
Rómából érkezett, tolmácsolta II. János Pál pápa részvétét, majd a búcsúztató beszédben
– többek között – ezt mondta, idézve Szent Ágoston egyik beszédéből:”Egész művünk
ebben az életben, abban áll, hogy megszenteljük szívünk szemét, hogy így Isten láthassuk.” Utoljára
Dante látta így egyben a világot, mint egy drámát az „Isteni színjátékban”. Utoljára
Szent Tamás tudott ilyen összegezve írni a Summa-ban. Balthasar Luzernben született
1905. augusztus 12-én. Öt évvel ezelőtt egy svájci konferencia szünetében felkerestem
Luzernt és ellátogattam Balthasar sírjához. A luzerni jezsuita templomból átsétáltam
a tavon átívelő öreg hídon és körülnéztem. Szép minden a szemnek. Ebbe a kristálytiszta
és szép világba született bele, és fölvette a genius locit, a hely szellemét, mert
szemmel látta a világot. A „szív szemével”, ahogy arról Ágoston, Exupéry és Ratzinger
is szólnak.
Balthasar nem sorolható kategóriába, mert egyszerre volt germanista-filológus,
teológus, értő zenekedvelő és zenész, irodalomtörténész és maga is író…A emberre kérdező
gondolatot – mert végül is mindig ez érdekelte – éppen jártassága révén könnyen el
tudta helyezni az emberiség önmagára kérdezésének a történetében, ahogy azt a teológia,
a filozófia, az irodalom és a művészetek megkísérlik. Ezek összetartoznak. Nem külön
adnak választ, hanem együtt. Balthasar ennek az egész-nek, ennek az integráns mozzanatnak
akart megfelelni. Külön műfajt teremtett hozzá és írta meg az összegzést, a nagy trilógiáját.
Gondolkodásmódjának is a kulcsa ez az egybetartozás: Írja: „Die Wahrheit is
symphonisch, az Igazság szimfónikus”. Nagyon szerette Mozart zenéjét, s benne az összhangzást,
az egymástól különbözők egybecsengést. Igazi „katolikus” teológus volt, nem annyira
egyházjogi szempontból, hanem mert komolyan vette az ezerféle részből összeálló Egészet.
Soha nem mondta azt, hogy „csak, csak ez”, hanem mindig, hogy igen, „ez is, és az
is”! Noha nehéz és göröngyös volt az életútja, hiszem, hogy most Ő is ott van Istennél,
a nagy Symphoniában – bíborosi kalap nélkül is.