„A Népek Apostolának nevében…” - ötven éve választották pápává VI. Pált
- P. Vértesaljai László
SJ jegyzete
1963. június 21-én a milánói bíboros-érseket, Giovanni Battista
Montini-t választották meg pápává, aki a Népek Apostola nevét vette fel Péter utódaként:
Mindig is nagy tisztelettel élt Pál apostol iránt, akit „Jézus Krisztus első teológusának”
nevezett. A pápa szerint „Pál vitte elsőként a világ számára az evangéliumot az egyetemesség
igényével, ő volt valamiként a katolikusság prototípusa”. VI. Pál az első pápa, aki
repülőgépen utazott, és aki a 17 éves péteri szolgálata alatt meglátogatta mind az
öt kontinenst. Tudatában volt emberi gyengeségeinek és Szent Pál szellemében vallotta:
„Az Úr az én gyenge vállaimra akarta tenni ezt a feladatot, hogy így mutassa meg az
ő hatalmát, szabadságát és jóságát a világ számára”.
VI. Pál, aki egyszerre
volt mélyen hagyománytisztelő és megkülönbözetett módon modern, a maga nagy szellemi
műveltségével érzékeny volt korának világára. Arra törekedett, hogy az egyház - miközben
felkínálja az evangéliumot - meghallja, megértse ezt a világot. Ez a jellemző gondolata
az általa jegyzett „Gaudium et Spes” zsinati pasztorális konstitúciónak, mely az egyház
és a világ viszonyáról szól. VI. Pál irgalmas szamaritánusként akarta bekötözni e
világ sebeit, még akkor is, amikor a nehéz 68-as években a nyugati diáklázadások idején
Rómában is mindent megtettek, hogy VI. Pál péteri szolgálatát ellehetetlenítsék. Ma
már szinte érthetetlen az akkori lázadás, mely sokszor fizikailag tette lehetetlenné,
hogy a zarándokok a Szent Péter térre jussanak. Manapság talán csak a „Cohn Benditek”
Magyarország elleni kirohanásaiból érthető az egykori zabolátlan indulat.
Ugyanakkor
VI. Pál pápa lelkipásztor is maradt, hiszen magával hozta a hatalmas milánói egyházmegye
éléről azt a tapasztalatot, amit Szent Ambrus óta olyan kiváló lelkek folytattak,
mint Borromeo Szent Károly és Ildefonso Schuster bíboros a második világháború idején.
Ilyen értelemben érdekes módon előképe a mostani Ferenc pápának, hiszen VI. Pál pápa
főként római egyházmegyéje plébániáinak látogatása során szabadon prédikált, arra
hallgatva, amit a Lélek akart általa mondani. A Zsinatnak az indító János pápa szándéka
szerinti szentlelkes lelkületével vitte tovább a megkezdett munkát, fejezte be a zsinatot,
majd kezdte el annak fáradságos gyakorlatba ültetését. Méltán tiszteljük őt Isten
Szolgájának.
Az Osservatore Romano vatikáni napilap pénteki száma a Montini
pápára emlékező írásában közli Joseph Ratzinger bíboros, akkori münchen-freisingi
érsek homíliáját, melyet VI. Pál pápa halála után négy nappal, 1978. augusztus 10-én,
Urunk színeváltozása ünnepén tartott. A nekrológban olvasható egy érdekes megjegyzés:
„Tudjuk, hogy (VI. Pál pápa) hetvenötödik, majd nyolcvanadik születésnapja előtt intenzíven
harcolt a visszavonulás gondolatával. El tudjuk képzelni, milyen súlyosnak kell lenni
a gondolatnak, hogy többé nem tartozhat saját magához! Hogy többé nincs egy szabad
saját pillanata! Hogy az utolsókig menően oda van láncolva saját esendő testével a
feladathoz, mely napról napra megköveteli az ember összes erejének teljes és élő bevetését!”.
Ezek a prófétai szavak mind beigazolódtak Ratzinger bíboros „Benedek pápasága” alatt
és szerintem egy kulcsot adnak a februári prófétai döntésének, vagyis lemondásának
mélyebb megértéséhez. Ha igaz a mondás „similis simili gaudet” és hogy ha a hasonló
nemcsak a hasonlónak örül, hanem a hasonlót igazán ő érti meg, akkor Ratzinger bíboros,
eljövendő pápaként, bizonnyal öntudatlanul, saját sorsát jelölte meg abban a beszédben.
Legyen az Isten áldása a Péter utódok e csodás láncolatán, melynek közepében
egy titok áll, Jézus szava, amit egykor Péternek mondott: „..de ha majd megöregszel,
kiterjeszted karodat és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod” (Jn
20,18).