Ferenc pápa beszélgetése az olasz jezsuita iskolák diákjaival és tanáraival Jézus
Szentséges Szívének ünnepén - teljes szövegváltozat
Ferenc pápa az előre megírt ötoldalas beszédét lerövidítette, mert azt „túl hosszúnak
és unalmasnak talált a diákok számára”, ezért csak összefoglalta. Az eredeti beszédet
aztán átnyújtotta az olasz tartományfőnöknek és P. Federico Lombardi SJ szóvivőnek,
hogy tegyék hozzáférhetővé mindenki számára, hisz annak tartalma hivatalos üzenet
marad ezután is.
A rövidített beszéd végén P. Carlo Casalone olasz jezsuita
tartományfőnök arra emlékeztette a pápát, hogy az elemi iskolás gyerekek és a gimnáziumi
diákok – minthogy nem volt tervbe véve – nem készültek külön leírt kérdésekkel. Jól
lesz így is? – kérdezte. A pápa mosolyogva és örömmel hagyta jóvá az új fordulatot
és kezdődött a kérdés-felelet.
Kérdés: „Szentatya! Francesco Bassani
vagyok a XIII. Leó Intézetből. Írtam neked egy levelet, hogy keresem a hitet, igen,
hinni akarok, mert nehézségeim vannak. Néha kételyeim támadnak, de ez szerintem normális
az én koromban. Minthogy te pápa vagy, akit a szívemben foglak hordani az életemben,
hiszen most kamasz-koromban, felserdülésem idején találkozunk, nos, néhány szót szeretnék
hallani arról, ami megtart engem ebben a növekedésemben és arra kérlek, néhány szóval
adj nekem némi útbaigazítást, ami megtart engem és a többi gyereket is!”
Válasz:
„Az úton-járás - a hitben is - egyfajta művészet. Ha mindig sietve haladunk, elfáradunk
és nem érünk a célba. De ha megállunk és nem megyünk tovább, akkor sem jutunk a célig.
Az úton-járás művészete azt jelenti, hogy a horizontra, a látóhatárra tekintünk, és
arra gondolunk, hová is akarunk eljutni, vállalva az út összes fáradtságát. Az út
pedig oly sokszor nehéz, nem könnyű. Én azonban hűséges akarok maradni ehhez az úthoz,
ami nem könnyű, érted? Mert van sötétség, jönnek sötét napok, az eltévelyedés napjai,
sőt az elesések napjai! Elesik valaki, elesik…. De gondoljatok csak mindig erre: Ne
féljetek az eleséstől! (Taps) Az úton-járás művészetében nem az a fontos, hogy nem
esünk el, hanem hogy nem maradunk a földön. Kelj fel azonnal, és menj tovább! (Taps).
És ez szép, ez egy mindennapi munka, az utat járni emberien, emberséggel. Másfelől
egyedül járni, az egy ronda dolog, ronda és unalmas! Ellenben közösségben, barátokkal,
akik szeretik és segítik egymást, segítik egymást abban, hogy tényleg célba érkezzenek
oda, ahová el akartak jutni, az más! Nem tudom, válaszoltam a kérdésedre? Rendben?
Ne félj menni! Köszönöm.
Kérdés: Sofia Grattarola vagyok a Massimiliano
Massimo Intézetből. Arra vagyok kíváncsi, hogy Ön, miként a többi gyerek, amikor iskolás
volt, voltak ugye barátai? Most, hogy Ön a pápa, látja ezeket a barátokat?
Válasz:
Nézd csak, én két és fél hónapja vagyok pápa, a barátaim pedig 14 óra repülőútra vannak
ide, elég messze, nem? De mondok neked valamit! Hárman közülük mégis eljöttek hozzám,
hogy köszöntsenek. Sokan írnak nekem közülük és én nagyon szeretem őket. Nem lehet
barátok nélkül élni! (taps) Ez nagyon-nagyon fontos!
Kérdés: (Teresa éppen
csak elsős kislány) Akartál pápa lenni, Francesco? Tényleg akartál pápa lenni?
Válasz:
„Tudod te, mit jelent, ha valaki nem szereti magát? Ha valaki azt akarja, hogy pápa
legyen, akkor nem akar jót magának, ugye? Isten nem áldja meg őt, érted? Nem, én nem
akartam pápa lenni! Na, rendben van így? Gyere, gyere csak! (megölelte és megpuszilta)
Kérdés:
Szentatya, Monica és Antonella, a torinói Társadalmi Intézet „Az Ég növendékei” kórusának
tagjai vagyunk. Mi, akik jezsuita iskolában nevelődtünk és gyakran elmélkedtünk a
szentignáci lelkiségről, arra vagyunk kíváncsiak, hogy amikor ön a szerzetességet
választotta, mi indította arra, hogy éppen jezsuita legyen, és nem pedig egyházmegyés
pap, vagy más szerzetes?
Válasz: Először is, sokszor megszálltam nálatok
Torinóban az Intézetetekben. Jól ismerem. Ami nekem nagyon tetszett a Társaságban,
az a missziós jellege, én pedig misszionárius szerettem volna lenni. Amikor filozófiát…,
nem, amikor teológiát tanultam, levelet írtam Arrupe általános rendfőnökünknek, hogy
küldjön engem misszióba, Japánba, vagy máshová. De ő helyesen gondolta és akkora szeretettel
írta: „Önnek tüdőbetegsége volt és ez nem éppen jó a nehéz munka számára…, így maradtam
Buenos Airesben. Nagyon jó volt hozzám Arrupe atya, hiszen nem azt mondta „Ön nem
szent annyira, hogy misszionárius legyen!”. Jó volt, nemde szeretettel tette? Ami
nekem aztán nagy erőt adott, hogy jezsuita legyek, a rendnek a missziós jellege. Elmenni
messzire, kifelé, a missziókba menni, hogy ott hirdessem Jézus Krisztust, nemde? Hiszem,
hogy ez a mi spiritualitásunk, kimenni, kívülre, kimenni, hogy hirdessük Jézus Krisztust
és ne maradjunk bezárva a struktúráinkba, a sokszor esendő struktúrákba. Ez az, ami
megérintett engem, köszönöm.
Kérdés: Caterina de Marchis vagyok a XIII.
Leó Intézetből és a kérdésem. Ön, vagyis Te, miért mondtál le a pápai gazdagságáról,
a luxus lakosztályról, hatalmas autókról és miért mentél inkább egy közeli kicsi lakásba...,
vagy miért utazol együtt buszon a többi püspökkel? Hogyhogy lemondtál a gazdagságról?
Válasz:
Hiszem, hogy mindez nemcsak a gazdagság kérdése! A személyemhez kapcsolódik, nekem
szükségem van, hogy emberek között éljek. Egyedül élni, egy kicsit talán elszigetelve,
nekem ez nem tenne jót. Ezt a kérdést egy professzor is feltette nekem: De ön miért
nem költözik oda? Azt válaszoltam: „Hallja csak, professzor úr! Hát pszichiátriai
okok miatt!”Mert nekem ilyen a személyiségem! És a lakásom, az igazán nem annyira
fényűző, mégis nyugodt. Érted, én nem tudok egyedül élni! (taps) Igen, hiszem, hogy
így! Napjainkban oly sokat beszélnek a szegénységről a világban és ez nem botrány.
A világ szegénysége mégis egy olyan világban, ahol oly nagy a gazdagság és ahol hatalmas
tartalékok vannak, hogy mindenkinek adjanak enni, nos tehát egyszerűen érthetetlen,
hogy mégis sok gyermek éhezik, hogy vannak iskolázatlan gyerekek és olyan nagy a szegénység!
A szegénység ma egy kiáltás! Nekünk mindnyájunknak gondolni kell arra, hogy egy kicsit
szegényebbek legyünk! Ezt közülünk mindenkinek csinálnia kellene, nemde? De hogyan
is tudok szegényebbé lenni egy kicsit, hogy jobban hasonlítsak Jézushoz, aki egy szegény
tanító volt, nemde? Ám ez nem az én személyes erényem kérdése ez, csak éppen én nem
tudok egyedül élni. Aztán ott van a kocsi kérdése…, amit te említettél! Ne legyen
annyi mindenünk, ellenben legyünk egy kicsit szegényebbek!
Kérdés: Eugenio
Sefarino vagyok a CEI, az Ignáci Nevelő Központból. Egy rövid kérdést szeretnék feltenni:
Hogyan csinálta, amikor úgy döntött, hogy nem lesz pápa, sem plébános, ellenben jezsuita
lett? Hogyan csinálta? Nem volt nehéz Önnek elhagyni, elengedni a családot, a barátokat…,
nem volt ez nehéz?
Válasz: Nézd csak, mindig nehéz, mindig. Nekem nehéz
volt. Nem könnyű. De vannak szép pillanatok és Jézus segít neked, és egy kis örömet
is ad hozzá. Vannak persze nehéz pillanatok, amikor egyedül érzed magad, amikor kiszáradsz,
benső öröm nélkül maradsz… Vannak sötét pillanatok, benső sötétség. Vannak nehézségek.
De annyira szép Jézust követni, Jézus útján járni, amikor mérleget vonsz és tovább
mész, nemde? Aztán jönnek szép pillanatok. De senki ne gondolja, hogy az életben nem
lesznek nehézségei. Én is szeretnék egy kérdést felvetni, most! Hogyan gondoljátok,
hogyan továbbmenni a nehézségek közepette? Ugye, nem könnyű. De előre kell menni,
erővel és az Úrba vetett bizalommal, mert az Úrral…, mindent lehet!
Kérdés:
Federica Iaccarino vagyok a nápolyi Pontano Intézetből. Egy szót kérek a mai fiatalok
számára, a jövőjükről, ugyanis Olaszország most nagy nehézségben, válságban van. Segítséget
szeretnék kérni, hogy javíthassunk ezen a helyzeten, segítséget, hogy előrevihessük
ezeket a fiatalokat, bennünket, fiatalokat…
Válasz: Azt mondod, hogy Itália
nehéz helyzetben van, igen! Válság van. De én mondom neked, nemcsak Olaszországban!
Az egész világ, pillanatnyilag válságban van. És ez a krízis, a válság nem egy rossz
dolog. Igaz, a válság szenvedéssel jár együtt, de főként nektek fiataloknak tudni
kell a válságot olvasni, értelmezni. Mit is jelent ez a mostani krízis? Mit kell tennem
ahhoz, hogy segítsek kijutni a válságból? A válság, amit most mi megélünk ebben a
pillanatban, ez egy emberi válság. Mondják, hogy igen, de ez gazdasági válság
is, a munka válsága is! Igen, valóban! De miért? Azért, mert a munka problémája, aztán
a gazdasági válság mind a nagy emberi válság következménye. Ami ma válságban
van, az az emberi személy értéke, és… ugyan elmondtam már háromszor, de most elmondom
negyedszer is egy középkori rabbi történetét, körülbelül 1200-ból. Ez a rabbi akkor
elmagyarázta a zsidó honfitársainak Bábel tornya történetét. Nem volt olyan könnyű
megépíteni Bábel tornyát! Először téglákat kellett készíteni, nemde? Ehhez agyagot
kellett keresni, aztán szalmát, a kettőt össze kellett keverni, a kemencébe hordani…
, mindez nagy munka volt. És e komoly munka után egyetlen tégla is nagy értéket jelentett.
Hordták is fel a magasba Bábel tornyának építéséhez. Ha egy tégla leesett, az egy
tragédia volt, meg is büntették érte azt a munkást, aki elkövette az. Egy tragédia
volt! De halld csak, ha egy ember leesett, nem történt semmi, ez nem jelentett semmit!
Ez az a krízis, amit ma élünk, igen ez! Az emberi személy krízise, amikor csak a pénz
számít, csak a pénz! És Jézus, maga az Isten a világot, az egész teremtést az Embernek
adta, a férfinak és a nőnek adta, hogy előrébb mozdítsa. Nem a pénz a fontos. Ez a
krízis. Az ember van válságban, mert az ember ma…, halljátok csak, mondom mert igaz,
az ember ma rabszolga! És nekünk meg kell szabadítanunk magunkat ezektől a gazdasági
és társadalmi struktúráktól, melyek rabszolgákká tesznek bennünket. Ez a mi feladatunk!
Kérdés:
Ciaó, Francesca Vin vagyok a messinai Szent Ignác Kollégiumból. Azt akartam kérdezni,
hogy vajon voltál-e már Szicíliában?
Válasz: Nem. Két dolgot mondhatok.
Nem, és … még nem.
Kérdés: Ha jössz, várunk téged!
Válasz:
Mondok neked valamit. Ismerek egy nagyon szép filmet Szicíliáról, Káosz a címe, így
„kával”: Káosz. Pirandello négy elbeszéléséből készült a film és nagyon szép. Nos,
ebben megláthattam Szicília minden szépségét. Ez az egyetlen, amit Szicíliából ismerek.
De szép, nem?
Kérdés: Szentatya, Jesus Maria Martinez tanár vagyok… (taps)
Válasz:
De vannak szurkolóid, nemde?
Kérdés: Spanyol nyelvet tanítok, mert spanyol
vagyok, San Sebastian-ból. De tanítok hittant is, és mondhatom, hogy a tanárok nagyon
szeretik önt, ez biztos. Nem beszélek senki nevében, de látván itt sok öregdiákot,
sok személyiséget és magunkat, felnőtteket, tanárokat, akiket jezsuita atyák neveltek,
kíváncsi vagyok a mi politikai, társadalmi megegyezésünkre, mint a jezsuita iskoláik
egykori növendékei. Válaszoljon nekünk néhány szóval, mi a munkánk itt ma, Olaszországban,
a világban? Hogy lehetünk jezsuita-szerűek, hogyan lehetünk evangélium-szerűek…!
Válasz:
Nagyon jó! Részt venni a politikában, a keresztény ember számára ez kötelesség. Mi
keresztények nem játszhatjuk Pilátus szerepét, a kézmosást, ezt nem szabad! Bele
kell illeszkednünk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája,
hiszen a közjót keresi. A világi keresztényeknek kötelessége a politikában dolgozni.
Erre mondhatja nekem: „Igen, de nem könnyű!”. De papnak lenni sem könnyű! A politika
túlságosan bepiszkolódott, és kíváncsi vagyok, miért piszkolódott be? Mert a keresztények
nem illeszkedtek a politika világába az evangélium szellemével. És én, nekem mit kell
tennem? Könnyű azt mondani, hogy „ez annak a vétke!” Egy kérdést teszek fel neked:
De én, énnekem mit kell tennem? Mi az én kötelességem? Dolgozni a közös jóért, ez
keresztény kötelesség! És nagyon sokszor a munka számára a járható út a politika.
Vannak más utak, a tanárság például, ez egy másik út. De a politikai tevékenység a
közjóért, ez egyike az utaknak. Világos, nemde?
Kérdés: Atyám, Giacomo
vagyok. Valójában nem vagyok egyedül, hanem a diák misszionárius liga nagyszámú fiataljával.
Ez egy kicsit átlós jellegű mozgalom, tehát minden kollégiumból vagyunk néhányan.
Mindenekelőtt a fiúk nevében is nagyon hálás vagyok a remény üzenetéért, amit Önben
megtaláltunk. Most a magunkénak érezzük azt, és ez hatalmas dolog számunkra. Szentatya,
engedje meg elmondani nekem, itt ezen a helyen, hogy a reménységnek ez a fénye akkor
lobbant fel számunkra, amikor mi fiatalok már éppen kezdtük ténylegesen elveszíteni
a reményt. Tehát köszönöm, mert valóban megérkezett. A kérdésem pedig ez: Ön jól tudja
a saját tapasztalatából, hogy mi megtanultunk együtt élni a szegénység sokféle tipológiájával,
mint amilyen az anyagi szegénység. Gondolok itt a mi testvérkapcsolatunkra Kenyában.
Aztán van spirituális szegénység, gondolok Romániára, és gondolok a politikai viszályok
sebeire, gondolok az alkoholizmusra… Tehát, Atyám, azt kérdezem, mi fiatalok hogyan
tudunk együtt élni ezzel a szegénységgel? Hogyan kell viselkednünk?
Válasz:
Mindenekelőtt egy dolgot mondanék: ne engedjétek, hogy ellopják tőletek a reménységet.
Kérem, ne engedjétek! Ki rabolja el a reménységet? A világ szelleme, a gazdagság,
az üres-lelkűség, a gőg, a büszkeség, a dölyfösség… Ezek a dolgok rabolják el a reményt.
Hol is találom azt? A szegény Jézusban. Jézusban, aki emberré lett értünk. Szegénységről
kérdeztél. A szegénység arra hív bennünket, hogy reménységet vessünk, azért, hogy
több reményünk legyen. Úgy érzem, ezt nehéz megérteni, de emlékszem Arrupe atyára
(a hetvenes évek jezsuita generálisa volt), aki egyszer egy levelet írt a jezsuita
társadalomkutató központoknak, a Társaság szociális központjainak. Ebben ő azt taglalta,
hogyan kell a társadalmi problémát tanulmányozni. A végén azt mondta nekünk: „Nézzétek,
nem lehet a szegénységről beszélni a szegényekkel való konkrét tapasztalat nélkül.
Te beszéltél a kenyai testvérkapcsolatról: ez a szegényekkel való kapcsolat. Nem
lehet beszélni szegénységről, elvont szegénységről. Ilyen nincs! A szegénység a szegény
Jézus teste, éppen abban a gyermekben, aki éhes, aki beteg, azokban a társadalmi
struktúrákban, melyek igazságtalanok… Menjetek, nézzétek meg Jézus testét. De ne hagyjátok,
hogy a jólét és annak szelleme ellopja a reménységeteket, ami végül oda visz téged,
hogy semmi sem leszel az életben… A fiataloknak magas eszményekre kell feltekinteni!
Ez egy tanács. De a remény, hol találod? A szenvedő Jézus testében és az igazi szegénységben.
A kettő összekapcsolódik. Köszönöm.
Róma, 2013. június 7. péntek
délben – VI. Pál terem, Vatikán résztvevők: 8000 diák, tanárok, öregdiákok, köztük
jeles személyiségek