A római Egyház – szemben jövőjével - Szabó Ferenc SJ cikkismertetése

A francia jezsuiták havi folyóirata, az ETUDES júniusi száma figyelemre méltó tanulmányt közöl Jean-François Chiron, a Lyoni Katolikus Egyetem teológiaprofesszorától: „A római Egyház szemben jövőjével” címmel. (Juin 2013, 785-795).

XVI. Benedek lemondása és Ferenc pápa megválasztása élénk visszhangot keltett a világsajtóban. Ilyen kérdéseket vetett fel: Vajon az új helyzet fordulatot hoz az Egyházban? Vajon Ferenc pápa elősegíti a fejlődést, jobban közelíti a római központú egyházat a modernséghez az utóbbi évtizedek „restaurációs” álláspontja után? Tehát a II. Vatikáni zsinat által kijelölt aggiornamento - korszerűsödés irányában előrelépés történik a jezsuita pápával, aki „Róma püspökeként” mutatkozott be, és – a jelek szerint – XXIII. János pápa nyomdokába lépve a „lelkipásztori” szempontokra helyezi a hangsúlyt?

A megszokott felfogás szerint a pápa lelkipásztori szolgálatának létjogosultsága mindenekelőtt tanítói hivatala; ez a hivatal alkotja Róma püspöke par excellence (legfőbb) szolgálatát, amelyet az Egyháznak és a világnak ad az Evangélium szerint. II. János Pál és XVI. Benedek megtestesítették – mindegyikük sajátos karizmája szerint – ezt a meggyőződést. És ha a római katolikus Egyház e hagyományhoz való ragaszkodásból születik, az a közösség - a püspökök tekintélye alatt, Róma püspökével és alatta – , amely ettől kapja sajátos arculatát: egységét, és azt megőrzi. Az Egyház egysége egyetlen Tradíciójából (hagyományából) születik; és egyedül az Egyház lehet ennek az egyetlen Tradíciónak garantálója (biztosítéka). Az elmondottak magyarázzák egyrészt a centralizáció hosszú folyamatát, amely a katolikus Egyházat jellemzi, legalábbis a második évezred eleje óta, és ellenhatásként Nyugat fokozatos függetlenülési törekvését a vallási gyámkodás alól.

El kell ismerni: a keresztény lét „római katolikus módra” és a Tradíción való őrködés eredményezte, hogy az Evangélium gyümölcsöt hozott Európában, és azon túl is az egész világon. Több jelenlegi példa igazolja ezt az egységet teremtő „katolikus” kereszténységet: az anglikán közösséget szétszabdalta az a tény, hogy nyugati képviselői etikai téren engedtek a modernségnek; az ortodoxia is megosztott görög és orosz ága között; továbbá a protestantizmus „evangéliumi” radikalizálódása szemben a „liberális” szárny szétaprózódásával: - Róma szemében ezek mind ellenpéldák.

E szellemben utasított el Róma minden engedményt a Tradíciót szétbomlasztó modernitásnak. Konkrétan: Róma számíthat még a déli félteke országaira (egyházaira), amelyek még nem konfrontálódtak a modernitással; az ott tapasztalható egyházi dinamizmusra, amelyről pl. a papi és szerzetesi hivatások sokasága tanúskodik; úgy látják, hogy ott van az Egyház jövője, és majd Dél egyházai jótékony hatással lesznek az „nyugati” elkereszténytelenedett országokra. Addig is az Egyház igyekszik támogatni a buzgó kisebbségeket, főleg a dinamikus mozgalmakra támaszkodva. Elindította az „új evangelizálást”, amelyet XVI. Benedek így határozott meg: „válasz a hitehagyásra, amely növekedőben van azokban a kultúrákban, amelyeket korábban az evangéliumi üzenet hatott át.” A hit bátor hirdetésére elő kell mozdítani új lelkipásztori kezdeményezéseket megfelelő kritikai szellemmel, „alternatív” intézményeket kell teremteni „új emberekkel”.

Az Etudes cikkírója (J.- F. Chiron, a lyoni Katolikus Egyetem teológia professzora) ezután vázolja a II. Vatikáni zsinattal bekövetkezett egyházi fordulatot, a zsinat utáni aggiornamento/korszerűsödés nehézségeit, a XVI. Benedeknek tulajdonított „restauráció”, a reformok késleltetésének tényeit. A cikkíró helyesen jegyzi meg: Ratzinger pápa maga emlegette egyik interjúban a „szükséges restaurációt”, amely nem jelenti a visszatérést a zsinat előtti állapotokhoz, mert ez lehetetlen, és a pápák ezt nem is kívánták; hanem inkább a hit és az erkölcs alapjainak újbóli állítását /mondanám: helyreállítását) szavakban és az Egyház életében. Chiron ezután mindet részletezi, kiemelve II. János Pál és XVI. Benedek pápaságának, megnyilatkozásainak és intézkedéseinek főbb mozzanatait, és ezután tér rá a Ferenc pápa által kezdett új stílusú szolgálatra, aki rögtön megválasztása után „Róma püspökeként” mutatkozott be. És ilyen címen pásztora az egyetemes Egyháznak, és nem megfordítva. Mint az egyetemes Egyház püspöke, a II. századi Antiochiai Ignác formulája szerint „elől jár a szeretetben”.

Chiron idézi Mgr Duchesne egyháztörténész püspök 1910-ben (a modernista válság idején tett) kijelentését: „Az Egyház, ha nem halna meg a hívők eltűnése következtében, meghalna a centralizálás miatt, amint meghalt a római birodalom.” Vajon ma egyvalaki kormányozhatja a „planétizálódott” Egyházat, amelynek több, mint egymilliárd híve van és több, mint 5000 püspöke, míg a II. Vatikáni zsinat idején csak 2500 volt? A centralizált kormányzás csak a túlzott bürokratizálódás árán működik, amely végül is öncéllá válhat. Péter utóda hogyan képes egyszerre kezét a Kúrián tartani, tanítani az Egyházat (XVI. Benedek), azt dinamikusan vezetni (II. János Pál), és mindig megtestesíteni Péter utódát a világ és hívei szemében? A római pápa személyére és hivatalára emberileg szólva mérhetetlen súly nehezedik. Nem lehet szó arról, hogy visszatérjünk az első évezred egyházi struktúráihoz, de arról igen, hogy a pápának ténylegesen gyakorolni kell a püspöki kollegialitást, úgy ahogyan azt a II. Vaticanum egyháztana (Lumen gentium, 22-23) meghatározta.

El lehet képzelni – akár remélve, akár rettegve tőle -, hogy Ferenc pápa jelet adna az Egyház dogmájának relativizálására, de ez illúzió. Megvan azonban a lehetőség arra, hogy a hitletéteményben bizonyos prioritásoknak, elsőbbségeknek adjanak helyet, sértetlenül megőrizve a hitet, amikor hirdetjük az Evangéliumot minden embernek, „különösen a szegényeknek” (GS 1). A hithirdetésben ismerni kell azokat, akikhez szólunk, illetve meghallgatni őket; mert az üzenet befogadása részét képezi az evangelizálásnak. A déli „terepről” jött Ferenc pápa ezt jól tudja. A Zsinat és XXIII. János pápa „lelkipásztori” iránya az övé. Amikor a mai emberekhez szól, az ő nyelvükön beszél. Mindegyik pápa ugyanazt hirdeti, de az evangelizálás módja változik. XVI. Benedek a katolikus Hagyomány szerint hirdeti az Evangéliumot, és főleg védelmezi azt az ellenséges modernséggel szemben: mert Ratzinger pápa teológus, és csak a körülmények folytán lett püspök. Utóda, Ferenc pápa mint lelkipásztor mindenekelőtt hirdeti az Evangéliumot a világnak; szó sincs arról, hogy kikezdené a hit teljességét. A hangsúlyok, főleg a hangnemek különbözők.

A római katolikus Egyházban jöhetnek még meglepetések. Ez történt XXIII. Jánossal és a II. Vatikáni zsinattal, majd II. János Pál rendkívüli személyével és XVI. Benedek előzmény nélküli lemondásával; most erre példa az új pápa megválasztása is. Ferenc pápa máris meglepett bennünket különböző evangéliumi gesztusaival, (pl. a nagycsütörtöki lábmosás); „kilép” a templom falai közül, hogy a társadalom peremén keresse a szegényeket, kisemmizetteket, hogy nekik hirdesse az Örömhírt. Az említett személyek és példák azt tanúsítják, hogy az Egyházban még van elég vitalitás, életerő a megújulásra.