„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Úrnapjára

Ahol Úrnapja nem állami ünnep, a következő vasárnapon tartjuk Krisztus szent Teste és Vére liturgikus ünnepét. Arra emlékezünk, hogy az Úr Jézus „elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ’Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.’ A vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: ’Ez a kehely az újszövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.’…”

Mit jelent: „az én emlékezetemre”? A szentmise, az Úr halálának és feltámadásának „emlékezete” Jézus rendelése folytán nem puszta emlékezés, egy régi, elmúlt történet emlékezetbe idézése, hanem a húsvéti misztérium hathatós megjelenítése: a Krisztus-hívők, akik hittel részt vesznek az Eucharisztia ünneplésében, részesednek Jézus üdvözítő halála és feltámadása kegyelmében.

A feltámadt Jézus Lelke, a Szentlélek viszi végbe a csodát: a kenyér és a bor színei alatt a feltámadt Úr testét és vérét vesszük magunkhoz, és így tápláljuk isteni életünket, amely a keresztségkor megkezdődött. A liturgiáról szóló zsinati okmány (Sacrosanctum Concilium, 2) így összegzi a liturgia, elsősorban az Eucharisztia jelentőségét: „A liturgia által, legfőképpen pedig az Eucharisztia isteni áldozatában ’megvalósul a megváltás műve’ („opus nostrae redemptionis exercetur”, egy liturgikus könyörgés szavai ezek).

Ugyanennek a konstitúciónak 47. pontja pedig ezt írja az Eucharisztiáról: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át az ő eljöveteléig jelenlevő valóság legyen. Ezért szeretett jegyesére, az Egyházra bízta halálának és feltámadásának emlékezetét, az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét, mint húsvéti lakomát, ’amelyben Krisztust fogadjuk szívünkbe, lelkünk megtelik kegyelemmel, és megkapjuk a jövendő dicsőség zálogát.’”

Az Eucharisztia, mint az Úr halálának és feltámadásának emlékezete (memoriale) tehát az üdvösséges áldozat hathatós megjelenítése (nem az egyszer s mindenkorra megtörtént tökéletes keresztáldozat megismétlése!). Krisztus valóságos, lelki-szentségi jelenléte az Eucharisztiában tehát a következőket jelenti:

1) A feltámadt Krisztus teste van jelen, tehát lelki/szellemi test, mert Jézus földi teste a Szentlélek teremtő tevékenységére átalakult és megdicsőült.

2) Az eucharisztikus test tehát a dicsőséges Krisztusé. A szentmisében lehívja a pap a Szentlelket a kenyérre és borra, hogy szentelje meg, változtassa át ezt az adományt.

3) Végül az Eucharisztia Krisztusnak, a Főnek egyházi testét építi: a Feltámadt Krisztus Szentlelke által egy testbe gyűjti a Krisztus-hívőket, megvalósítja a szeretetközösséget azok révén, akik hittel kitárulnak teremtő tevékenységének. A Fő kegyelme által egyesülnek a tagok, szeretve egymást építik az egyházi testet, és az emberiség egységén munkálkodnak.

Krisztus-hívőket mondunk, tehát gondolunk elszakadt keresztény testvéreinkre is, akikkel keressük a szeretetegységet Krisztus végakarata szerint. Hála Istennek, az ökumenikus párbeszéd során nagy közeledés történt az Eucharisztiára vonatkozó hittani kérdésekben is (pl. az ún. „Dombes-i csoport”, protestáns-katolikus teológusok 1971-es jelentése), de addig is, míg nem valósulhat meg az interkommunió az Eucharisztia vételében, közösen tanúskodhatunk Krisztusról, a világ egyetlen üdvözítőjéről a hitetlen világ előtt. E közös tanúságtétel ma a kereszténység létkérdése.


(1Kor 11, 23-26; Lk 9, 11b-17)