A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata
30. elmélkedés – felment
a mennybe, az Atya jobbján ül Márk evangéliumának utolsó előtti mondata így szól:
„Az Úr Jézus, miután szavait befejezte, fölment a mennybe és az Isten jobbján foglalt
helyet” (16,19). Urunk mennybemenetele, amint azt a katekizmus elmagyarázza, azt a
lépést jelenti, amely a feltámadt Krisztus dicsőségéből az Atya jobbjára felment Krisztus
dicsőségéhez vezet (600). Mondhatjuk tehát, hogy Urunk mennybemenetele Jézus földi
életének utolsó epizódja, amely azonban a mi idővonalunkon túl teljesedik be – ugyanis
az Atya örökkévalóságába vezet el.
Urunk mennybemenetele kapcsolódik a Fiú
mennyből való alászállásához. „Senki sem emelkedett föl a mennybe, csak az, aki alászállott
a mennyből: az Emberfia, (aki a mennyben van) (Jn 3,13) – állítja János evangelista.
Mi a jelentősége ennek a mozgásnak: a mennyből és a mennybe? A Szentháromság második
Személye miért száll alá, miért alázza meg önmagát, és utána miért tér vissza a dicsőségbe,
amelyet öröktől fogva élvez? Meg kell jegyeznünk, hogy ebben a mozgásban az isteni
végérvényesen egyesül az emberivel – a Fiú nem egyedül tér vissza az Atyához, hanem
a saját emberségével. Jézus, a valóságos Isten, nem szűnik meg valóságos embernek
lenni. Továbbra is megtestesült állapotban marad – a megdicsőült emberi természettel.
A
katekizmus elmagyarázza: „A saját természetére hagyatkozva, az emberiség nem képes
fölmenni ’az atyai házba’…Csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt
a fölfelé vezető utat..” (661).
Jézus Krisztus megelőz tehát bennünket az
Atya dicsőséges országában (vö. 666). Az a kifejezés, hogy „az Atya jobbján ül”,
annyit jelent, hogy a Fiú tökéletesen egyenlő az Atyával istenségében, ugyanazt az
egyetlen istenséget alkotják. A Fiú – mint valóságos Isten, és mint valóságos ember
– közben jár értünk, mint egyedüli közvetítő. Remélhetjük tehát, hogy „egy napon majd
örökre vele leszünk” (666).