A hét szentje – Arkadiusz Nocoń atya sorozata

Május 20-a Sziénai Szent Bernardin áldozópap nem kötelező liturgikus emléknapja.
A ferences rend megújítója és Jézus nevének népszerűsítője 1380. szeptember 8-án született Massa Marittima-ban Sziéna közelében (Olaszország), 1444. május 20-án halt meg San Silvestro-ban Aquila közelében (Olaszország). 1450. május 24-én V. Miklós pápa avatta szentté. Ereklyéi Aquila-ban találhatók a róla elnevezett templomban. A prédikátorok és a tüdőbetegségekben szenvedők védőszentje.

Sziénai Szent Bernardin, mivel nagyon fiatalon megárvult, rokonai vették magukhoz, akik gondoskodtak neveléséről és iskoláztatásáról. Jogi és teológiai tanulmányainak végeztével felvételét kérte a minoritákhoz azzal a céllal, hogy gondozza a zarándokokat és ápolja a betegeket. Feladatának buzgó teljesítése közben az egyik járvány idején a pestis őt is megfertőzte, amelyből azonban csodálatos módon felgyógyult. Felgyógyulása után eladta minden vagyonát, majd otthagyva a minoritákat a ferencesek legszigorúbb ágához csatlakozott, az obszervánsokhoz, akiket belépése után röviddel az eredeti regula lelkületének felélesztésével megújított.


Sokféle tevékenysége közül leginkább prédikációival tűnt ki. Isten igéjét hirdetve bejárta egész Itáliát. Ahol megjelent, olyan hatalmas tömeg sereglett össze, hogy a templomok nem voltak képesek befogadni a hallgatók sokaságát, ezért gyakran a szabadban kellett felállítani a szószékét. Beszédjei a vallási élet megújulását és számos megtérést eredményeztek. Mivel kedvelt témája Jézus nevének tisztelete volt, ezért a zászlóra, amit maga előtt vitetett minden alkalommal, az IHS rövidítést varratta. A rövidítés jelentése Iesus Hominum Salvator, vagyis Jézus az emberi nem Megváltója.


* * *


Miben rejlett prédikációinak ereje? Az biztos, hogy tettei, önmegtartóztató élete és imái nagyobb hatást gyakoroltak hallgatóira, mint a szavai. Beszédjeiben gyakran hivatkozott az értelem erejére („A sátán legjobb barátja a tudatlanság” – hangoztatta), de még ennél is gyakrabban hivatkozott az emberi szív nagyságának fontosságára. Tudta, hogy a hit nem intellektuális spekuláció, hanem személyes kapcsolat és párbeszéd az élő Istennel. Hallgatói mindig megérezhették szavaiból, hogy a feléjük irányított szavak olyasvalakitől erednek, akinek ők valóban fontosak, olyasvalakitől, aki valóban szereti őket. Ezért nem sértették őket azok az apró dorgálások, amelyek sosem hiányoztak egyetlen prédikációjából sem. Meg kell jegyeznünk, hogy beszédjei nem egy alkalommal négy órásak is voltak! Amikor a hívek figyelme lankadt és elkezdtek egymás közt beszélgetni, különböző módszereket alkalmazott, hogy újra őt hallgassák.

Egyszer hirtelen kirántott a zsebéből egy darabka papírt, amelyről hangosan a következőket olvasta fel: „Hallgassátok a levelet, amit ma reggel kaptam” – amikor szavára hirtelen mindenki elcsendesedett, hozzátette: „Ó, ti hálátlanok! Egy papírdarab fontosabb nektek, mint Isten igéje?” Máskor keserűen megjegyezte: „Amikor a hallgatóim unatkoznak és ásítoznak, elég nekik annyi, hogy néhány rossz szót szóljak a papokról, és máris felébrednek az alvók és vidáman fészkelődnek újra a helyükön”.


Leginkább azonban saját magához volt kritikus. Valahányszor az sivatagi atyákról vagy Szent Ferencről beszélt, csodálta, mennyit böjtölnek és megkérdezte: „Hogyan tudták megtenni? Én miért nem vagyok képes erre?”


* * *

Lelkipásztori sikereinek örömében nem osztozott mindenki. Többször megrágalmazták eretnekség terjesztésével, amiért egyházi bíróság elé idézték. Miután mindannyiszor tisztázta magát a vádak alól, háromszor is felajánlották neki a püspökséget, amelyet azonban alázatból mindig visszautasított. Saját érdemeiről mindig elterelte a figyelmet: „Amikor az ember eléri a hatvanadik életévét, megfogyatkozik erejében és meggörnyed, szemei állandóan könnyeznek, a feje a föld felé hajol, megsüketül és gyengül a látása”.


Valójában azonban nem az öregségtől, hanem a folyamatos böjttől és a több éves munkától merült ki, amely az idő múlásával egyre több betegséget hozott rá. Állandó ízületi, vese- és gyomorfájdalmakkal küzdött. S bár ezek közül egy is elég lett volna ahhoz, hogy ingerlékeny és magába zárkózott legyen, Bernardin mégis példamutató türelemmel viselte őket. Amikor pedig kilépett az ambóra, és elkezdett beszélni, fiatalos energikusság és apostoli buzgóság szállta meg.


* * *


Mondta valaki egyszer, hogy a prédikációnak olyannak kell lennie, mint egy koncertnek vagy egy szimfóniának. Kell, hogy legyen témája, felvezetése, ritmusa, dinamikája, szünetei, disszonanciája, lezárása, majd a végén a taps…


Nem tudjuk, hogyan beszélt Szent Bernardin, nem maradtak felvételek a beszédjeiről. Nem tudjuk, milyen volt a hangszíne, hogyan hangsúlyozott, hogyan gesztikulált.
Egyet azonban biztosan tudunk: ahogyan beszélt az igazi „koncert” volt és igazi mennyei „zene”.


***

Istenünk, aki Szent Bernardin áldozópapot Jézus Szent Nevének különleges szeretetével tüntetted ki, az ő érdemeiért és könyörgésére engedd, hogy szereteted Lelke gyújtson lángra minket! A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.


Lengyelből fordította Szemere János atya.