„Szeressétek egymást!” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvét 5. vasárnapjára

A húsvét utáni hetekben első olvasmányként az Apostolok Cselekedeteit jelöli ki az Egyház. Krisztus feltámadása és Pünkösd után az apostolok a Szentlélek erejében bátran hirdetik az örömhírt: Krisztus meghalt bűneinkért az írások szerint és harmadnapra feltámadt szintén az írások szerint: aki hisz benne és megkeresztelkedik, annak örök élete van. Jeruzsálemben hamarosan kitör az üldözés, de ez nem rettenti el a hithirdetőket, akiknek működését csodajelek kísérik.

Olvastuk, hogy a vakbuzgó farizeus, Saul is az üldözők között van, de a damaszkuszi úton a kegyelem villámcsapása leteríti, megtér, és az egyik legbuzgóbb terjesztője lesz a krisztusi hitnek. A most vasárnapi szentleckében már ott látjuk Barabás mellett: Derbében és másutt hirdetik az evangéliumot, és sok tanítványt toboroznak. Buzdítják a megtérteket, hogy tartsanak ki, mert „sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába.”

A Krisztus-hívők üldöztetése – váltakozó hevességgel és kegyetlenséggel - folytatódik a századokon át napjainkig. Mára már – hála Istennek – megbukott az ateista-kommunista egyházüldöző rendszer, de a keresztények és az egyházak továbbra is egyes liberális/ateista politikusok és publicisták céltáblái.

Jó néhányan azok közül, akik folyton a saját másságuk tiszteletét követelik, kultúremberhez méltatlan kirohanásokkal, legszentebb meggyőződéseinket sértegetik írásaikkal, megnyilatkozásaikkal. Amikor ezt fájlalva szóvá tesszük, nem kívánjuk az ő gyalázkodó módszerüket alkalmazni. Jézus nemcsak a testvéri szeretetre buzdította övéit, hanem az ellenségszeretet is elvárja híveitől, amire példát adott Ő maga és már kezdetben Szent István diakónus, első vértanú.

A halálba induló Jézus – a vasárnapi evangélium szerint - az utolsó vacsora alkalmával megismétli övéinek az új parancsolatot: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is!” És itt rögtön emlékezünk János első levelének 4. fejezetére, ahol – mintegy Jézus szavait kommentálva - a szeretett tanítvány megadja e parancsolat legmélyebb teológiai indokát, forrását: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.” (1Jn, 47-8)

„Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt!” Az őskeresztény közösségről olvassuk: a Krisztus-hívőknek egy volt a szíve-lelke. A pogányok ezt észrevették: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást! Ez a testvéri szeretet megnyilatkozhat a legegyszerűbb mindennapi cselekedetekben, a családban, közösségekben, munkahelyen. Erre számtalan alkalom adódik naponta: figyelem másokra, kis szolgálatok, bajban lévők és tanácstalanok meghallgatása, betegek látogatása, hajléktalanok megsegítése pár fillérrel…

Tehát az irgalmasság testi-lelki cselekedetei. Az utolsó ítéleten aszerint állít bennünket jobbjára vagy baljára az igazságos és irgalma Bíró, hogy mit tettünk vagy nem tettünk egynek a legkisebbek közül, akikkel Jézus azonosította magát.

Jézus saját példáját állította tanítványai elé: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” Ő életét adta az emberekért, nemcsak barátaiért, hanem ellenségeiért is, értünk bűnösökért, akik ellenségei lettünk. Senki nem képes erre a végletekig menő szeretetre; de egyáltalán, arra, hogy szeretni tudjuk testvéreinket és általuk Istent, aki maga a Szeretet, erre csak a feltámadt Krisztus Szentlelke képesít bennünket, aki kiárasztja szívünkbe az isteni szeretet, és újjáteremt bennünket.

Mert a természetes ember ösztönös, sokszor állatias lény, önző és nincs a másikra tekintettel, csak a saját hasznát, javát, élvezetét keresi a „létért való küzdelemben”, minden érintkezésben, még a szerelemben is. Csakis a „humanizált”, az ösztönös ént megfékező, a másik, mások felé és a Szeretet-Isten ajándéka felé megnyíló ember lesz képes teljesíteni valamiképpen, ha nem is jézusi mértékben, az új parancsolatot.

De ez a testvérek és Isten felé való megnyílás is a kegyelem műve. Aki pedig a kegyelem indítására jobban kitárul Isten ajándékának, az többet fogad be, és még készségesebb lesz újabb adományok befogadására. Istent nem lehet felülmúlni nagylelkűségben.


(Ap Csel 14, 21b-27; Jn 13, 31-33a. 34-35)