„Magyar Figyelő”: A népszámlálás margójára – P. Szabó Ferenc SJ írása

A napokban a KSH közzétette a 2011-es magyarországi népszámlálás eredményeit. E szernt az elmúlt tíz év alatt 10-ről 27 százalékra nőtt a vallási kérdésre nem válaszolók aránya, és csökkent a magukat a katolikus egyházhoz tartozónak vallók száma. A válaszadók 53,5 százaléka, azaz 3 millió 871 ezer 881 ember vallotta magát katolikusnak.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar Titkárságának közleménye ezzel kapcsolatban kifogásolta a népszámláláskor történt módszert: a számítógépes rendszer napokig nem fogadta el a választ, ha valaki egyszerűen „katolikusnak” (nem „római katolikusnak”) vallotta magát.
Tehát az adatfelvétel megváltozott módszere miatt az eredmények a vallási hovatartozásra vonatkozóan nem teljesen mérvadók, nem teszi lehetővé a szakmai szempontból megfelelő összehasonlítást a 2001-es adatokkal.

Mindenesetre a vallási hovatartozásra való válasz megtagadásának magas, 27 százalékos aránya is jelzi a különben is tapasztalt jelenséget: az elmúlt évtizedben Magyarországon is, mint általában Európában, fokozódott a szekularizálódás, a vallásosság megfogyatkozása, a keresztények szentségekhez járulása. Ennek okait e jegyzetben nem részletezhetem. Csak saját tapasztalatomra hivatkozom. Mindenképpen említenünk kell a közel fél évszázados ateista kommunista rendszer vallás- és egyházüldözését, amelynek következményeit főleg a felnövekvő közönyös új nemzedéknél érezhetjük. Katolikus egyetemen és főiskolán hallgatóim körében végzett felmérésem során tapasztalhattam ezt: több hallgató nem volt megkeresztelve, vagy titokban a nagymama keresztelt meg egyeseket.

Ahol a szülők elváltak, és a gyermekek nem kaptak vallásos nevelést, nem jártak hittanra, az eredmény nagyon elszomorító lett: a hitnek és a keresztény gyakorlatnak sokszor a csíráit is alig lehetett észrevenni. De, hála Istennek, ez a csoport a kisebbséget alkotta. A hallgatók többsége a katolikus egyetemen érdeklődött a hitről és a kereszténységről szóló előadások iránt. Az ilyenekkel szemben igen nagy a felelőssége a katolikus intézményeknek, iskoláknak. Elsősorban is a tanítók, tanárok, professzorok világnézeti továbbképzésére lenne szükség az új evangelizálás keretében. A szélesebb közönség, a templomba nem járók eléréséhez a modern eszközök, a rádiós és televíziós adások pótolhatatlan szerepet töltenek be. A plébániai közösségben lelkipásztoroknak, katekétáknak megvannak a saját tapasztalataik.

De most nem a vallásszociológiai kérdésekkel akarok foglalkozni, hanem egy igen jelentős – reményre hangoló - teológiai kérdést megpendíteni. Jó fél évszázaddal ezelőtt, még a II. Vatikáni zsinat előtt, Karl Rahner német jezsuita teológus (1904-1984) mélyreható tanulmányokban foglalkozott a kereszténység esélyeivel, és „diaszpórakereszténységről” kezdett beszélni: az elkereszténytelenedés, az ateizmus terjedése folytán a hívők idővel csak kis szórványszigeteket alkotnak a hitetlenség tengerében. Ez a jövőbelátás egyre inkább beigazolódik napjainkban, környezetünkben, még közvetlen rokonaink körében is, aki elszakadnak a hittől, egyháztól.

Minden hívőnek lehet ilyen tapasztalata: a szülők látják, hogy felnövekvő gyermekeik vallástalanok lesznek, a gyermekek elvált szüleik rossz példáját követik, hívő nagyszülők fájdalommal tapasztalják, hogy hitetlen vagy rendezetlen házasságban élő gyermekeik már meg sem keresztelik unokáikat, hogy közeli rokonaik már karácsonykor sem mennek el szentmisére. Fájdalommal tapasztaljuk, hogy az örök üdvösség gondja sokszor már nem jelentkezik még rokonságunk körében sem.
Mi hát a teendő, a hívő miként válaszoljon e kihívásokra? Mert a tények, tények, és kihívásokat jelentenek. Először is: ki-ki vizsgája meg lelkiismeretét: vajon ő maga mennyiben felelős azért, hogy rokonai elidegenedtek az egyháztól, hogy gyermekeik vagy unokáik nem kaptak vallásos nevelést. Természetesen, főleg jó példa, az élet tanúságtétele a döntő. Ne szakítsuk meg a kapcsolatot, imádkozzunk a nem hívőkért, próbáljunk így vagy úgy segíteni. Nem vakbuzgón, hanem tisztelve szabad választásukat. Ha minden tőlünk telhetőt megtettünk, de eredményt nem tapasztalunk, ne essünk kétségbe. Az irgalmas Isten állandóan hívja az igazságot keresőket, a feltámadt Jézus - Lelke által - minden jóakaratú ember lelkiismeretében működik – még ha az illetők nem hívőknek vallják is magukat, de a maguk módján igyekeznek becsületesen élni, lelkiismeretüket követni. Sokszor azt tapasztalhatjuk, hogy egyes nem hívők csak a torz istenképet, babonás vallásgyakorlatot vetik el. Az ateizmusnak egy bizonyos pontig lehet tisztogató hatása. Sajnos, egyes lázadók az egyháziak bűnein botránkozva lépnek ki az egyházból, vagy a magukat hívőknek vallók farizeizmusa riasztja el őket. Persze, igaz az is, hogy ezek meg főleg másokat, a papokat, gyakorló keresztényeket akarják reformálni, mielőtt magukba tekintenének. Mindenképpen fogadjuk el jogos kritikájukat. Türelem, imádság és remény jellemezze magatartásunkat.
Végül a II. Vatikáni zsinat egyik legfontosabb hittani tanítását idézem a Gaudium et spes kezdetű konstitúció 22. pontjából: „Isten Fia megtestesülésével valamiképpen miden emberrel egyesült. (…) A keresztény ember (…) a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a föltámadás felé. Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, kiknek lelkében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, tehát isteni, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozhasson e húsvéti misztériumhoz.