„Tegyünk tanúságot a feltámadt Krisztus öröméről!” – Ferenc pápa katekézise a szerda
délelőtti általános kihallgatáson
Az előző katekézisben Jézus feltámadásának eseményéről elmélkedtünk, amelyben a nőknek
sajátos szerepük volt – kezdte katekézisét Ferenc pápa, majd feltette a kérdést: mit
jelent életünk számára a feltámadás, és miért lenne nélküle hiábavaló hitünk? Hitünk
Krisztus halálán és feltámadásán alapul, mint ahogy egy ház az alapjain nyugszik:
ha az alapok megrendülnek, akkor az egész ház összedől. A kereszten Jézus önmagát
áldozta fel, magára vette bűneinket, majd alászállt a halál szakadékába. A feltámadásban
mindezeket legyőzi, eltávolítja és megnyitja az utat egy új élet felé.
Szent
Péter első levelének elején ezt így foglalja össze: „Áldott legyen az Isten, a mi
Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával, Jézus Krisztus halottaiból való
föltámadása által, élő reménységre szült újjá minket: arra a romolhatatlan, szeplőtelen,
hervadhatatlan örökségre, amely számotokra van fönntartva a mennyben” (1Pét 1,3-4).
Az
apostol azt tanítja, hogy Jézus feltámadásával valami teljesen új következik be: Jézus
megszabadított minket a bűn rabszolgaságából és ezáltal Isten gyermekeivé váltunk,
vagyis új életre születtünk. Mikor valósul ez meg számunkra? A keresztség szentségében.
Az ősegyházban a keresztséget a teljes alámerülés útján szolgáltatták ki. A megkeresztelendő
ruháit levetve lement a keresztelőmedencébe, a püspök vagy a pap háromszor vizet öntött
fejére, megkeresztelve őt az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezt követően a megkeresztelt
feljött a medencéből és új, fehér ruhát öltött: új életre született, miután alámerült
Krisztus halálába és feltámadásába. Isten gyermekévé vált.
Szent Pál a Rómaiakhoz
írt levelében így tanít: „a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk:
„Abba, Atya!” (Rm 8,15). A Szentlélek valósítja meg bennünk az istengyermekség új
állapotát. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet Jézus húsvéti misztériuma révén kapunk.
Isten gyermekként kezel minket, megért bennünket, megbocsájt nekünk, átölel és szeret
minket akkor is, amikor tévedünk. Izajás próféta már az Ószövetségben megállapította,
hogy ha egy anya el is feledkezne gyermekéről, Isten soha nem feledkezik meg rólunk,
egyetlen pillanatban sem (vö. 49,15).
Azonban ez a gyermeki kapcsolat Istennel
nem olyan, mint egy kincs, amit életünk egyik sarkában őrizgetünk, hanem növelni kell.
Minden nap táplálnunk kell Isten Szavának meghallgatásával, imával, a szentségekhez
való járulással, különös tekintettel a bűnbánat és az Eucharisztia szentségére, valamint
a karitatív cselekedetekre. Élhetünk Isten gyermekeiként! Ez a mi méltóságunk. Viselkedjünk
úgy, mint Isten gyermekei. Hagyjuk minden nap, hogy Krisztus átalakítson bennünket
és Hozzá hasonlóvá tegyen minket; törekedjünk arra, hogy keresztényként éljünk, próbáljuk
meg követni őt, korlátaink és gyengeségeink ellenére. Mindig fennáll annak a kísértése,
hogy Istent félre tegyük, és saját magunkat helyezzük életünk középpontjába. Ezért
szükségünk van a hit bátorságára, arra, hogy ne engedjünk az olyan gondolkodásnak,
amely azt hangoztatja: „Istenre nincs szükség, nem fontos számodra”.
Éppen
ellenkezőleg: csak akkor újul meg életünk, akkor telik meg örömmel, ha Isten gyermekeiként
viselkedünk, nem bátortalanodunk el bukásaink láttán, hanem érezzük, hogy Isten szeret
bennünket. Isten a mi erősségünk! Isten a mi reménységünk! – mondta katekézisében
a Szentatya.
Kedves Testvérek! Elsőként legyünk szilárdan meggyőződve erről
a reményről és legyünk annak látható, világos és ragyogó jele mindenki számára. A
Feltámadt Úr az a remény, amely soha nem fogyatkozik meg és soha nem csal meg (vö.
Rm 5,5).
Hányszor fordul elő életünkben, hogy a remények tovatűnnek, szívünk
elvárásai nem valósulnak meg! Nekünk, keresztényeknek azonban erőteljes, biztos és
szilárd a reménységünk ezen a földön, ahová Isten meghívott bennünket. Reményünk nyitott
az örökkévalóság felé, mert Istenen nyugszik, aki mindig hűséges. A keresztség révén
feltámadtunk Krisztussal, megkaptuk a hit ajándékát, örökségünk soha nem enyészik
el – mindez arra késztet, hogy még jobban keressük Isten dolgait, többet gondoljunk
Rá, többet imádkozzunk hozzá.
Kereszténynek lenni nem korlátozódik arra, hogy
parancsolatokat követünk, hanem azt jelenti, hogy Krisztusban élünk, hozzá hasonlóan
gondolkozunk, úgy cselekszünk, mint Ő, úgy szeretünk, mint Ő; hagyjuk, hogy birtokába
vegye életünket és azt megváltoztassa, átalakítsa, megszabadítsa a gonosz és a bűn
sötétségétől.
A pápa végül Péter apostol első leveléből vett szavakkal fejezte
be katekézisét: ha „reménységetekről kérdőre vonnak titeket” (vö. 1Pt 3,15), mutassátok
fel a feltámadt Krisztust. Mutassunk rá Szava hirdetésével, de főleg feltámadottakhoz
illő életünkkel. Mutassuk meg az istengyermekség örömét, a szabadságot, amelyet a
Krisztusban való élet ad nekünk.
Ez az igazi szabadság, a rossz, a bűn, a
halál rabszolgaságától való szabadság! Tekintsünk a mennyei hazára: új fény és erő
tölti el majd mindennapi elkötelezettségünket és fáradozásainkat. Értékes szolgálatot
kell tennünk világunknak, amely gyakran nem képes arra, hogy felfelé, Isten felé emelje
tekintetét.