A XX. század konvertitái - Szabó Ferenc SJ sorozata: Charles Péguy megtérése

A konvertitákról szóló sorozatomban már több ízben említettem Charles Péguy (1873-1914) francia költő nevét, aki a XX. század elején megtért írókkal, művészekkel, gondolkodókkal kapcsolatban volt; főleg azokkal, akik eljártak Henri Bergson spirituális filozófusnak a párizsi Collège de France-ban tartott előadásaira. (Bergson hatásáról Dienes Valéria megtérését bemutatva már bővebben szóltam.) A konvertita házaspár, Jacques Maritain és felesége Raïssa, köréhez számos megtérő tartozott: R. Maritain a Nagy barátságok c., már többször idézett könyvében bőven ír a saját megtérésükről, Bergson befolyásáról és konvertita barátaikról, köztük Péguy-ről. Bergson órájára is először barátjuk, a szocialista író-költő, Péguy vitte el őket, akik akkor még nem hívők voltak.

Charles Péguy 1873-ban Orléans-ban született. Családja katolikus volt, Charles hittanórákra is járt, majd szülővárosa líceumában tanult. Párizsba került, megismerkedett az élő fővárossal, kultúrájával, nyomorával. 1894-ben beiratkozott a tanárképző főiskolára (École Normale), ahol kiváló gondolkodók voltak mesterei: köztük Henri Bergson. De egy év után visszatért Orléans-ba, és Jeanne d’Arc történetét tanulmányozta. 1897-ben jelent meg első Jeanne d’Arc-ja. Az angolok ellen harcoló egyszerű parasztlány eszményképe volt: „a francia vitézség, a francia szeretet, a francia szentség virága”. Keresztény, de nem klerikális. Péguy forradalmár, a rossz, a kárhozat problémája gyötri. Tizenhárom év múlva (1910-ben) megírja a második, keresztény Szent Johannáját: „Mystère de la Charité de Jeanne d’Arc” (Jeanne d’Arc szeretetének misztériuma, 1910). A két mű közé esik a szocialista Péguy 1908-as megtérése.

A költő 1896-ban visszatér a párizsi főiskolára, feleségül veszi barátja, Marcel Baudoin húgát, könyvesboltot nyit, forradalmi cikkeket ír; mint Dreyfus híve részt vesz a századforduló egyre erősödő csatározásokban, a küzdelem élén áll, letartóztatják. Mivel sorozatomban figyelmünket mindig a bemutatott személy megtérésére összpontosítom, most sem részletezem a zsidó származású, árulás vádjával elítélt katonatiszt körüli jórészt politikai harcokat. Csak annyit jegyzek meg: Péguy jól tudta, hogy a Dreyfus-párti csoportban nem volt minden egészen tiszta.

Péguy katolicizmusa ösztönös, népi eredetű volt. Amikor hitetlen szocialista lett, akkor se lett materialista. A Pénz c. munkájában a tőkepénzesek hatalmát és a pénzéhes burzsoáziát, a jó állású hivatalnokokat ostorozta, és a nyomorban élő szegények jogaiért küzdött. Valójában akkor is egy bizonyos keresztény szellem ihlette. Megtérésében döntő mozzanat volt, hogy végül a hosszú ideje őt gyötrő hitbeli nehézségét megoldotta, az örök kárhozat lehetőségét el tudta fogadni. Isten kegyelme legyőzte ellenállását.

Hűséges barátja, Joseph Lotte, aki csak 1910-ben tért meg, később elmondta, hogy Charles megtérésének éve 1908-ra tehető: ekkor vallotta magát először katolikusnak. Péguy betegen feküdt, amikor meglátogatta. Beszélgetés közben Charles hirtelen ágyában felülve könnyes szemmel kijelenti: „Nem mondtam el neked mindent. Megtaláltam hitemet: katolikus vagyok.”

Raïssa Maritain említett könyvében (i.h. 124) beszámol barátjuk megtérése előtti családi nehézségeiről. A katolikus hitre való visszatérésekor Péguy-nek áldást kellett kérnie polgári házasságára, és meg kellett kereszteltetnie gyermekeit. Feleségét hitetlen édesanyja nevelte, ő sem volt megkeresztelve, sőt ebben az időben gyűlölte a katolicizmust. Férjének tehát meg kellett győznie feleségét. Házasságuk vallási szentesítését felesége akarata ellenére nem akarta kierőszakolni. Pedig csak ezek után járulhatott volna szentségekhez. Mindehhez még számos más probléma járult. Innen magyarázható hosszas halogatása. Aztán jött a világháború; a költő 1914 nyarán esett el a csatamezőn.

Egy évvel korábban Alain Fournier ezt írta a Claudel által megtérített Jacques Rivière-nek Péguy-ről: „Azt mondom, és tudom, hogy mit beszélek: Dosztojevszkij óta nincs olyan ember, aki ennyire világosan Isten embere lenne.”

És Henri Bergson zsidó filozófus, aki elérkezett a katolikus egyház kapujáig, és akinek spirituális filozófiája révén fontos szerepe volt Péguy megtérésében, 1939-ben ezt írta róla: „Alakját olyan anyagból faragták, amiből Isten a hősöket és a szenteket formálja.”

Péguy 1913-ban, egy évvel halála előtt megírta Ève (Éva) c. hatalmas poémáját, amely az üdvösségtörténet költői összefoglalása. „Ebben minden benne van”, jelentette ki maga a költő. Péguy-nek , a „Megtestesülés költőjének”, sikerült összhangba hoznia a természetet és a természetfelettit.
„Maga a természetfeletti is testi.
A kegyelem fája mélyen ver gyökeret
És gyökerét mélyen talajba ereszti
És így a faj fája ma is örök lett.”


Pierre Emmanuel – szintén konvertita francia költő, akit már itt bemutattam, ezeket írta: „A teológia és a művészet remekműve; a legnagyobb alkotás, amit művész valaha islétrehozni merészelt a Nőről /a két Éváról/ és az Egyházról egyszerre. (…) Évá-val elkészült a szellemi katedrális, a francia költészet Chartres-ja.”

Befejezésül idézek még a költőnek a Reménység misztériumáról írt csodálatos költeménye egyik részletéből: Az Éj (La Nuit). A Teremtő mondja a megszemélyesített Éjnek:
„(…) Ó édes, ó nagy, ó szent, ó szép éjszaka,
talán a legszebb leányaim között,
nagypalástú, csillagos palástú éjszaka!
Emlékeztetsz arra a nagy csendre, amely majd eljön
az ember uralmának vége után,
midőn majd visszaveszem jogaromat.
És néha már előre ere gondolok,
mert az ember valóban nagy zajt csap.

De Éj, főleg arra az éjszakára emlékeztetsz.
És örökre emlékezni fogok rá.
Ütött a kilenc óra.
Ez népem, Izrael országában történt.
Minden beteljesedett.
Ne beszéljünk erről.
Ez fájdalmat okoz nekem.
Fiamnak ez a hallatlan leereszkedése
az emberek közé, az emberekhez.
Azért amit vele tettek.
(…)
Minden beteljesedett.
Ez a hihetetlen kaland
mely által nekem, Istennek
örökkévalóságom idejére
meg vannak kötözve karjaim
E kaland által Fiam megkötözte karjaimat.
Örökre megkötözte igazságosságom karjait
és örökre feloldotta irgalmasságom karjait…
(…)
És akkor, ó Éj, eljöttél
és egy nagy lepellel beborítottad
a századost és római embereit,
a Szüzet és a szent asszonyokat, költeménye
és ezt a hegyet és ezt a völgyet
amelyre leszállt az este
és népemet, Izraelt és a bűnösöket
és velük együtt Őt,
aki meghalt és halott volt értük.
És Arimateai József embereit,
akik már közeledtek hozva a fehér leplet.