A hét szentje – Arkadiusz Nocoń atya sorozata – március 9-e Savio Szent Domonkos emléknapja

Bosco Szent János fiai közül az első és egyben a legfiatalabb nem vértanú szent. 1842. április 2-án született Riva di Chieri-ben (Olaszország), 1857. március 9-én halt meg Mondonio-ban (Olaszország). 1950. március 5-én XII. Pius pápa boldoggá, majd ugyanő 1954. június 12-én szentté avatta. Ereklyéi Torinóban találhatók a Segítő Szűzanya bazilikában (S. Maria Ausiliatrice). A gyermekek, fiatalok, ministránsok, áldott állapotban lévő édesanyák és a gyermekre vágyó házaspárok védőszentje.

Torinótól nem messze egy kis falucskában született. Gyenge és törékeny testalkata miatt születése után azonnal megkeresztelték. Az első szentáldozáshoz is előbb járult a vele egykorú gyerekeknél: ezt viszont nem az egészségére való tekintettel engedték meg neki, hanem mély jámborsága miatt, amely már egészen fiatal korától fogva jellemezte őt. Ezen a számára szép ünnepi napon kis imakönyvébe beírt négy mondatot, amely később életprogramjává vált: „gyakran fogok gyónni és szentáldozáshoz járulni; a szent napokat megünneplem; Jézus és Mária a barátaim lesznek; inkább meghalok, minthogy vétkezzem”. A tizenkét éves Domonkost Bosco Szent János felvette oratóriumába, ahol gyakran értékes segítséget nyújtott neki nevelői munkájában. Egyik ilyen kezdeményezése volt a „Szeplőtelen Szűz Társulatának” megalapítása, amelynek küldetése a jó magaviselettel végzett apostolkodás volt. Talán nem meglepő, hogy a legelső szaléziánusok pont ebből a körből kerültek ki. Nagymértékű jámborsága mellett Domonkos teljes hétköznapi fiú volt, pajkos, játékos, de amikor szükséges volt, tudott határozottan és bátran is viselkedni (élete veszélyeztetésével segített a betegeken, amikor Torinóban tombolt a kolerajárvány). Mint minden fiatalnak, neki is voltak tervei. 1856 késő őszén azonban hirtelen gyorsasággal romlani kezdett egészsége. Az orvos előrehaladott állapotban lévő tüdőbetegséget állapított meg. Hazaküldték családjához vidékre – ahol egészségesebb volt a levegő, mint a városban –, remélve, hogy segíti őt a felgyógyulásban. Sajnos azonban már sem a klímaváltozás, sem a szülői gondoskodás nem tudott rajta segíteni. Néhány hónap betegeskedés után, érezvén élete végének közeledtét, magához vette Bosco atya kezéből a szentségeket, édesapját pedig arra kérte, hogy imádkozzon a jó halál kegyelméért… Utolsó szavai ezek voltak: Ó, milyen szép dolgokat látok!

* * *

Amikor 1954. június 12-én XII. Pius pápa szentté avatta, Domonkos nemcsak az első szent volt Bosco János neveltjei közül, hanem az Egyház legfiatalabb nem vértanú szentje is lett egyben, hiszen alig múlt tizenöt éves. Egészen addig a napig Kosztka Szent Szaniszlót illette ez a titulus, aki tizennyolc évesen érdemelte ki a mennyei koszorút. Mit tanít nekünk Domonkos személye fiatal kora ellenére? Mindenekelőtt a hűség és az életszentség példája ő. Ez nem jelent rendkívüliséget, hanem a szentségek rendszeres felvételét, a kötelességek elfogadását a hit lelkületével és a másik ember iránti testvéri szolgálatot. Megtanít bennünket arra az általános igazságra is, hogy a nemes lelkűség, a tapintatosság és a jó iránti érzékenység nem a semmiből születik, hanem az otthon és a környezet vallásos légköréből, amelyben növekedhet. Nem más tanította imádkozni Domonkost, mint édesanyja, aki egészen fiatal korától kezdve elvitte őt magával a szentmisére. Már ötévesen egyedül járt a reggeli misékre – megtéve a több kilométeres utat esőben és hóban –, hogy ott ministráljon.

* * *

„Időnként megkérdezem a fiatal házasokat, hogy beszélgetnek-e a gyermekeikkel Istenről? – emlékezett vissza az egyik hitoktató. – De általában nem értik, mit akarok ezzel mondani.
Az egyik házaspár egy alkalommal megkért, hogy hadd írassa be a fiatalabb gyerekét is a hittanra. Kérésük mögött azonban nem annyira a jámbor szándék húzódott meg, hanem arról volt szó, hogy a szülők időhiányra hivatkozva a pappal, a hitoktatóval és a nővérrel akarták megtaníttatni gyereküket a keresztvetésre és az imádkozásra… A vallásos nevelésben azonban senki sem tudja helyettesíteni a szülőket. Ha ők személyesen nem beszélnek gyermekeiknek Istenről, a vallás puszta formalitás marad számukra. Egyeseknél talán egy egész életre.

„Kedves Mama! – írta egy gyógyíthatatlan beteg kislány. – Tudom, hogy a szívem egyre gyengébben ver. Ma reggel az orvos azt mondta, hogy próbáljak megbékélni. „Megbékélni” – mivel? Nehéz meghalni az én koromban! Tudom, lehet, hogy már a jövő héten nem leszek veletek. Nem is annyira a testi fájdalmak szomorítanak el, mint inkább az, hogy még mindig nem tudtam elfogadni a sorsomat. Amikor felnézek a komor égre, egyetlen csillag sem ragyog rám. Mama, sosem voltam vallásos, de most érzem, hogy van ott valami, amit nem ismerünk, valami titokzatos, valami hatalmas, amelynek a tenyerébe helyezzük magunkat. És pont ez a legnagyobb fájdalmam, hogy nem tudom, ki Ő. Ó, bárcsak ismerhetném Őt! Mama, emlékszel, hogyan mentünk apuhoz az erdőn keresztül miközben ránk esteledett? Időnként elbóklásztunk tőled és egyedül maradtunk. Mennyire féltünk akkor! De mennyivel nagyobb volt az örömünk, amikor a lépteidet hallva újra rád találtunk, rád, anyu, aki szerettél minket. Most magányomban újra hallok lépteket, de ezeket nem ismerem. Miért, anya? Megtanítottad, hogyan öltözködjem, hogyan viselkedjem, mit egyek, hogyan járjak az élet útján… De ma csak ennyi maradt nekem… Miért beszéltél nekünk olyan sokat az élet dolgairól, de Istenről soha? Miért nem ismertetted meg velem az Ő lépteinek hangját, hogy haldoklásom magányában azon keresztül felismerjem és tudjam, hogy Ő az, aki vár rám, mert Ő az Atyám…” (Albert Biesinger)

* * *

Savio Szent Domonkosnak volt édesanyja, aki elvitte őt a templomba, volt édesapja, aki felolvasta neki az imákat, és volt egy Bosco Szent Jánosa, aki megmutatta neki az életszentséghez vezető utat… Voltak körülötte emberek, akik megismertették vele „Isten lépteinek hangját”. Éppen ezért sosem félt az élettől, az életszentségtől vagy a haláltól. Megkérdezték tőle egyszer meccs közben, hogy mit tenne, ha megtudná, hogy holnap meg fog halni. Nyugodtan csak ennyit válaszolt: „fociznék tovább…”.

Istenünk, minden jó forrása, Te Szent Domonkosban a szeretet és a tisztaság csodálatos példáját adtad a fiataloknak; add meg nekünk is gyermekeidnek, hogy növekedjünk az örömben és a szeretetben Krisztus teljességének mértékéig, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

Lengyelből fordította Szemere János atya.