„A tékozló fiú atyjának példázata” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Nagyböjt negyedik
vasárnapjára
Nagyböjt 4. vasárnapján
Lukács evangéliumából Jézus egyik legszebb példabeszédét olvassuk Isten irgalmas szeretetéről,
a tékozló fiú elzülléséről és visszatéréséről az atyai házba. Az elbeszélés főszereplője
a fiáért aggódó és a bűnbánót házába örömmel visszafogadó apa, aki a szeretető és
irgalmas mennyei Atya jelképe. Loyolai Szent Ignác azt ajánlja a lelkigyakorlatos
elmélkedésekben: Nézzük sorra a történet szereplőit, halljuk, mit beszélnek, és figyeljük
viselkedésüket. Mintha egy színjáték bemutatásán vennénk részt. De nem puszta szemlélésről
van szó, hanem részvételről, illetve a nekem itt és most szóló üzenet hívő befogadásáról.
Jézus a mennyei Atya végtelen irgalmát példázva felszólít engem is, bűnös, bután elcsatangoló
bárányát (a lukácsi parabola elején rövid példázat van az elveszett bárányt kereső
jó pásztorról!) a bűnbánatra és a megtérésre. Most a nagyböjt ennek az Istenhez való
visszatérésnek különösen kedvező ideje. (Néhány templomban vagy gyóntatóhelyiségben
láthatók olyan ábrák, amelyek a tékozló fiú történetének mozzanatait mutatják, mintegy
szemléltetve a gyónásra való felkészülés lényeges pontjait.)
Most maradjunk
a főszereplőnél, a tékozló fiú atyjánál. A történet első felében az atya meg se szólal,
amikor a fiatalabb fiú kikéri örökségét, és elmegy messzire, hogy kicsapongó élettel
eltékozolja vagyonát. Az atya hallgatott. De gondolhatjuk, mennyire fájhatott fia
viselkedése, hálátlansága. Mégsem akadályozza fiát szándéka megvalósításában, nem
korlátozza szabadságában. A teremtő Isten szabadnak alkotott bennünket, nem féltéken
szabadságunkra, mint ahogy egyes lázadó mai ateisták hirdették. De az igaz, hogy Isten
nem bánja meg ajándékait, nem kényszerít a hitre, szabad válaszunkat várja. Az ateista
Jean-Paul Sartre mondatja egyik hősével: „Én szabad vagyok, és a szabad ember ellen
Isten se tehet semmit!”
Ha eltávolodtunk Tőle, Isten akkor sem kényszerít
bennünket a visszatérésre. Ha hűtlenek voltunk is, Ő hű marad, mert önmagát meg nem
tagadhatja: továbbra is szereti, visszavárja balga bárányát, tékozló fiát. Szívünkben,
lelkiismeretünkben titkon működik kegyelme. Legalább a lelki ínségben emlékeztet az
atyai otthonra, tehát arra a békére és belső örömre, amit a Vele való szerető kapcsolatban
megtapasztaltunk. Az ilyen emlékeztetéssel, belső ösztönzéssel szelídíti magához lázadozó
szabadságunkat. Mígnem megszületik a döntésünk: „Felkelek, és atyámhoz megyek!”
És
most figyeljük az atyát: „Atyja már messziről meglátta őt, és megesett rajta a szíve.
Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta.” Az örvendező atya nem tesz neki szemrehányásokat,
meg sem várja, hogy bűnbánó fia végigmondja mondókáját, parancsot ad a szolgáknak,
hogy készítsék elő az örömlakomát: „Együnk és vigadjunk, hiszen a fiam meghalt, de
föltámadt, elveszett, de megkerült.”
És amikor az idősebb fiú megérkezik, és
megtudva a vigadozás okát, féltékeny haragjában be sem akar menni a mulatókhoz, atyja
kijön, és kérlelni kezdi, majd így csitítja a szemrehányásokat sorjázó lázadozót:
„Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd. Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk,
mert a te öcséd meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült.”
A Lukács 15.
fejezete elején szereplő két hasonlat végkövetkeztetése itt is áll, bár az evangélista
harmadszor nem ismétli meg: „Jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint
kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre.” Jézus vigasztaló tanítása
intsen hálára bennünket, azért, hogy Isten egyszülött Fiát adta értünk, bűnösökért,
és mindig nyitva áll előttünk az atyai ház kapuja, mindig kitárt karral visszavár
bennünket az irgalmas Atya, ha bűnbánatot tartunk. És ne gondoljuk, mint az evangéliumi
idősebb testvér, hogy jobbak, igazabbak vagyunk, mint a tékozló kisebbik fiú: amíg
nem ismerjük el, hogy bűnösök vagyunk, nincs szabadulás. Ezért kérjük a Szentlélektől
állapotunk igazi megismerését és az őszinte bűnbánat kegyelmét, a megtérés örömét.
Ebben az örömben akkor is részünk lehet, ha elvégezzük húsvéti szentgyónásunkat.
(Lk 15, 1-3. 11-32)