Nemzetközi pszichiátriai találkozó Opatijában, a horvátországi Abbáziában – interjú P. Szentmártoni Mihállyal

Március 1. és 3. között nemzetközi pszichiátriai találkozó volt a horvátországi Opatijában, Abbáziában, amelyen részt vett P. Szentmártoni Mihály jezsuita professzor is, a Pápai Gergely Egyetem Lelkiségi Intézetének vezetője. A Kongresszus érdekessége az volt, hogy pszichiáterek, pszichológusok és teológusok arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen szerepet játszik a pszichikai bántalmak megelőzésében és kezelésében a vallás, a hit, általában a lelki dimenzió. Megkértük Szentmártoni professzort, hogy számoljon be röviden erről az eseményről.

VR: Mihály atya, mi volt ennek a Kongresszusnak a tulajdonképpeni témája?

P. Szentmártoni: A Kongresszus valójában egy tágabb mozgalom részét képezi, amelyet úgy hívnak, hogy „lelki pszichiátria”, analóg módon, amint létezik „szociális pszichiátria”, vagy „genetikai pszichiátria”. Egyre több pszichiáter és pszichológus érzi, hogy munkájukban nem esetekkel foglalkoznak, hanem emberekkel, személyekkel, és ebbe a meghatározásba beletartozik az ember vallása, hite, lelkisége is.

VR: Mihály atya két előadást tartott a Kongresszuson. Miről beszélt a szakembereknek?

P. Szentmártoni: A Kongresszuson 180 orvos, pszichiáter, pszichológus és teológus vett részt. Én kettős szerepben léptem föl: mint teológus, és mint pszichológus. Első előadásomban kifejtettem, hogy mennyire szükséges, hogy meg tudjuk különböztetni a beteges tüneteket a vallásos megnyilvánulásoktól, amelyek esetenként az orvos illetve pszichiáter szemében furcsának tűnhetnek, de ezért még nem beteges jelenségek. (Pl. az egyes karizmatikus megnyilvánulások, mint a glosszolália, vagy a Lélekben való megnyugvás). De kitértem olyan korábbi jelenségekre is, mint az önmagukat ostorozó vezeklők a középkorban, vagy a könnyek adománya, amely nem hisztérikus tünet volt, hanem mély megrendülés kifejezője.

Ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni, hogy mi normális és mi nem a vallásban, meg kell vizsgálni a személyt, mert ha a személy egyébként egészséges, akkor a furcsa vallásos jelenségek sem betegség tünetei, majd a háttéri tapasztalatra kell figyelni, mert a pszichés tünetek mindig félelmet keltenek, a hiteles lelki élmények viszont vigaszt közvetítenek. Végül látni kell azt, is, milyen hatással vannak ezek a tapasztalatok az ember életére: a pszichés tünetek rombolóan hatnak, a hiteles lelki tünetek viszont építően.

VR: Hol van tulajdonképpen a vallásosság pozitív szerepe a pszichés betegségek esetében?

P. Szentmártoni: A Kongresszus egyik témája a depresszió volt. Második előadásomban rámutattam arra, hogy a biblikus antropológia már ismerte a depresszió tüneteit, amint ezt kiolvashatjuk a Zsoltárokból. Érdekes módon, a zsoltárok felkínálnak olyan gyógyító elveket is, amelyek meglepő módon tökéletesen megegyeznek a mai pszichiátria hasonló elveivel. Nevezetesen négy meggyőződésre van szüksége a depresszióban szenvedőnek ahhoz, hogy ki tudjon lábolni bajából: az a meggyőződés, hogy van valaki, aki szereti; hogy a világmindenség és az emberek lényegében jóindulatúak; hogy az életnek van értelme; és végül, hogy fontos hangosan kimondani fájó érzelmeinket. A zsoltárokban jelen vannak mindezek a vezérelvek. Végkövetkeztetésem ez volt: A hiteles, szisztematikus lelki élet nem alternatív pszichoterápia, de nagyban segíthet a depresszió megelőzésében, illetve, hatásosabb gyógyításában.

(vm)