„A sorscsapások és az isteni Gondviselés” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Nagyböjt harmadik vasárnapjára

Nagyböjt 3. vasárnapjának evangéliuma a megtérésre, bűnbánatra int bennünket. Első részében Jézus két megtörtént eseményhez fűzi tanítását: galileai zarándokokat gyilkoltatott le Pilátus a jeruzsálemi templomban, Siloéban pedig rádőlt egy torony a tömegre, és többen meghaltak. Vajon a szerencsétlenül jártak bűnösebbek voltak a többieknél? Vajon Isten büntetésének kell tekintenünk manapság is a sorscsapásokat, természeti katasztrófákat? Ez az égető kérdés mindig is gyötörte a hívőket Jézus korától napjainkig. Jézus tanítása elhárítja a hamis, babonás okoskodást: „Lám, Isten megbüntette XY-t,” halljuk gyakran bizonyos baleset, szerencsétlenség alkalmával. A megtorló Isten torz képét ki kell irtanunk magunkból, másokból. Először is: ne úgy gondoljuk és viselkedjünk, mint a farizeusok, akik magukat igaznak tartották, és megvetették a vámosokat és más bűnösöket, akikhez pedig Jézus irgalmas volt, ha megtértek, hiszen azért jött, hogy a betegeket meggyógyítsa.

Jézus az emberszerető Isten jóságának és irgalmának kinyilatkoztatója volt tetteivel és tanításával: gondoljunk csak a mennyei Atya gondviselő szeretetéről mondott példabeszédeire! Mindannyian bűnösök vagyunk, mindnyájunknak bűnbánatot kell tartanunk, hogy befogadjuk az irgalmas Isten bocsánatát. A vasárnapi evangélium első része is, meg a terméketlen fügefáról szóló hasonlat is: Isten türelmét példázza, és a megtérésre int bennünket. Isten irgalmas és türelmes, várja, hogy a bűnös megtérjen és éljen.

De a húsunkba vágó kérdés továbbra is nyugtalanít bennünket: miért engedi meg a gondviselő Isten a világban, a történelemben tapasztalható rosszat, a betegségeket, az ártatlanok szenvedéseit, a természeti katasztrófákat? Ezt a kérdést már az Istennel perlekedő és sorscsapásoktól szenvedő ószövetségi Jób is feltette a teremtő Istennek. És azóta is legtöbbször ez a megoldatlan misztérium az Isten elleni lázadás, az istentagadás forrása. Bizonyos részleges válaszokat adhatunk, de teljesen megnyugtatót lehetetlen.

Tény az, hogy számtalan rossz és szenvedés okozói maguk az emberek: az emberi önzés, kegyetlenség, igazságtalanság, hatalomvágy, sőt még a betegségek és a természeti környezet pusztítása is emberi bűnök következményei. A rossz ellen küzdenünk kell, a betegségeket – erőink szerint – gyógyítanunk kell, és ha már mindent megtettünk, akkor belenyugszunk az emberi állapottal járó végességbe, esetleg próbatételnek tartjuk „Isten oltó kését”, mely új szépségekért sebez bennünket (Tóth Árpád). A fejlődő világegyetemben jelentkező csapásokat néha megelőzhetjük a tudomány haladásával, de teljesen nem küszöbölhetjük ki. Jézus tanítványai nem fatalisták, hanem az isteni Gondviselésbe vetett hittel és bizalommal tekintik a rosszat, betegséget, és hittel, a szenvedő Jézussal egyesülve a türelemmel elviselt szenvedést is lelki hasznukra tudják fordítani. Szent Pál figyelmeztet: „Az istenszeretőknek minden a javukra válik.” Nem kérhetjük számon Istent, hogy miért ilyen világot teremtett, mintha mi bölcsebbek lennénk Nála, és jobban szeretnénk az embereket, mint az Atya, aki úgy szerette a bűnös világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Az Atya örök terve szerinti „megoldás”: ahol eláradt a bűn, túlárad a kegyelem.

A bűn és a rossz misztériumát Jézus sem magyarázta meg, hanem magára vette bűneinket és szenvedéseinket, és felvitte a keresztre. Az Ő kereszthalála és feltámadása a „megoldás”, de ezt csak majd feltámadásunkkor értjük meg. Amikor majd – a Római levél 8. fejezete szerint – a vajúdó világ is, „újraöntve (Teilhard), követi az üdvözülteket a dicsőségben, akkor történik meg a végleges megszabadulás bűntől, rossztól; tehát amikor majd „új Ég és új Föld” lesz. Mert meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk. A remény nem csal meg, mert Krisztus feltámadott, és Lelke által kiáradt szívünkbe Isten szeretete (a kegyelem), mely Isten gyermekeivé avat bennünket.

(Lk 13, 1-9)