A XX. század konvertitái – Dienes Valéria vallomása megtéréséről – Szabó Ferenc
SJ sorozata
Dienes Valériát
joggal sorolhatjuk a XX. század nagy konvertitái közé.
Dienes Valéria (1879-1978)
filozófusnőről, a XX. század nagy tanújáról sokat írtam, és már többször szóltam itt
a Vatikáni Rádióban is – személyes élményeket is idézve - évfordulók, konferenciák
alkalmával. Ismeretes kapcsolata Babits Mihály költővel, Henri Bergson filozófussal,
akinek előadásait hallgatta Párizsban 1911 körül, majd a műveit magyarra fordította;
2011 májusában egész napos tudományos konferenciát rendeztünk arról, hogy Dienes Valéria
volt Bergson eszméinek közvetítője Magyarország felé (”Eszméletcsere”). Szó
volt arról is, hogy Bergson spirituális filozófiája indította el a megtérés útján,
mint annyi korabeli konvertitát. De magáról megtérése eseményéről részletesen itt
még nem szóltunk. Most tehát Vali néni Belon Gellértnek, lelki atyjának elmondott
(nekem személyesen is megismételt) vallomása alapján ismertetem megtérését.* *
Lásd Szabó Ferenc: Dienes Valéria önmagáról. Agapé, Szeged, 2001. – A Szent
István Társulatnál 1983-ban megjelent Hajnalvárás-ban olvasható Dienes Valéria
lelki atyjának, Gellértnek elmondott önéletrajzi vallomása. Dienes (Geiger) Valéria
gyermekkorában vallásos volt, a kamaszlánynak már nem jelentett különösebb élményt
a hit; végül az egyetemista – jórészt későbbi férje, Dienes Pál hatására - hosszú
időre ,,megszabadult”Istentől. Eötvös Loránd tanítványa volt; Jászi Oszkár és Szabó
Ervin köréhez tartozott. A Galilei-kör keretében materialista előadásokat tartott.
Mindezekről beszámolt az interjúban. 1908-ban kikerült Párizsba. A Collège de France-ban
Bergson előadásait kezdte hallgatni, és itt kapta az első döntő benyomásokat. Amikor
Párizsból hazatért, régi barátaival közölte, hogy már nem volt materialista. A következő
években személyesen is megismerkedett Bergsonnal. De a tulajdonképpeni megtérés előtt
még kalandos évek következtek: 1919-ben külföldre szökteti férjét, majd két gyermekével
maga is külföldre megy. Férje elhagyja. Nizzában és Párizsban él a R. Duncan-kolóniában,
majd 1923-ban visszatér fiaival Magyarországra. Egy évig édesanyjánál él Pápán.
De
itt adjuk át a szót Vali néninek.
,,Ezalatt az egy év alatt még nem voltam
katolikus. Úgyhogy emlékszem, a bencések még nézték a két kisgyermeket, és mesélték
egymásnak: ’Nézd, ez a két kisfiú, akiket világi morál szerint nevelnek...’ Ennek
a tanévnek úgy a vége felé ... valamiért el kellett mennem Budapestre... És egy szép
napon, amikor ki volt téve az Oltáriszentség a Ferenciek templomában, akkor én nagyon
fáradt voltam és bementem abba a templomba... Ott leültem, aztán úgy gondolkoztam.
És azt gondoltam - de teljesen ilyen szikáran és sivárul - milyen volna, ha én meggyónnék?
Aztán kimentem, és próbáltam megint tovább járni az én utaimat. És másodszor is arra
az időre kerültem, és másodszor is oda bementem. Ugyanaz nap, ugyanegy napon. És akkor:
Hát milyen volna? Hát akkor megtudod, ha megpróbálod! -- körülbelül ez volt az egyszerű
foganatja annak. Akkor elővettem egy papirost, és elkezdtem összeírni az egész addigi
életemet... És ...megfordultam, bementem abba a külön gyóntatóhelyiségbe, és beléptem
a legelső gyóntatószékbe, ami szabad volt, és azt mondtam, hogy most egy életgyónást
akarok végezni. És akkor elkezdtem mondani ... Kb. 3/4 óráig tarthatott ... És amikor
mindent elmondtam, akkor a pap feloldozott és azt mondta, hogy másnap menjek áldozni.
Mondtam neki azonban: ’De nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus!
Odaállíthatok én ezzel a lélekkel?’ Azt felelte nekem: ’Oda! Csak amikor már megy,
akkor csak annyit gondoljon, hogy én szeretném elhinni, ha tudnám. Csak szeretném
elhinni. S aztán menjen oda és áldozzon. ’Hát én másnap reggel mentem. És odamentem
evvel a gondolattal. Csak arra emlékszem, hogy amikor vettem a Krisztust, akkor visszamentem
a helyemre és ottan olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni belőle.
És akkor is még utána egész nap - még rengeteg dolgom volt, s azt mind végigcsináltam
-, és akkor este, amikor hazamentem, a Domokosnénál abba a szobába, amiben egyedül
alhattam és eloltottam sötétre a lámpát, akkor egyszerre valami érzés alakult bennem,
hogy ez a szoba tele van, és hogy az Valaki, akivel tele van, és hogy az itt van...
Az biztos, hogy az egy olyan erős jelenlét, mint ... csak úgy zengett bennem: Isten,
Isten... Tehát itt van! Nekem tehát – nagyon érdekes volt ez a gondolat! - most már
beszélhetnek akármit, hogy van vagy nincs, mert én már most tapasztalom Ôt. És akkor
soká, soká, leírhatatlan szépségű és mélységű olyan átadottságban éltem, hogy nem
is tudom, hogy ez meddig tartott, csak belement az éjszakába...”
Claudel vagy
Frossard megtérésére emlékeztetnek ezek a szavak. ,,Íme, egyszerre Valaki lettél''
- vallotta Claudel megtérése után. Frossard pedig megtérése történetének ezt a címet
adta: ,,Isten létezik, találkoztam Vele.'' A Jelenlét megtapasztalása, a megtalált
Isten hitének bizonyossága. A kegyelem ragadta meg Dienes Valériát is, mint annyi
konvertitát. Említhetem még a most már boldog Charles de Foucauld-t, aki szintén
kétkedve térdelt le gyóntatója lábához ... Ott Huvelin abbé, itt Valériánál a ferences
P. Arkangyal volt a kegyelem eszköze.
Nemsokára (1924. máj. 10.) Valéria megismerkedett
Prohászka Ottokárral, a fehérvári püspökkel, aki Bergson után a legmélyebb
befolyást gyakorolta világnézeti-lelki fejlődésére…
Egyébként az első megismerkedéskor
éppen Bergson filozófiája volt a kapocs a filozófus asszony és a kicsit bergsonista
fehérvári püspök között. Az első fehérvári találkozást így mondta el Valéria: ,,A
legelső, amit kérdezett tőlem az volt, hogy mondjam meg, hogy ugyanaz a Dienes Valéria
vagyok-e, aki az Athenaeum folyóiratban az indukció problémájáról ír. Mert ő azt olvasta.
Akkor mondtam, hogy igen, én ugyanaz vagyok. Akkor azt felelte, hogy: ’Jól van, már
tudom, kivel van dolgom« (erre a szóra úgy emlékszem!), és hozzáteszem még azt, hogy
’számomra igen nagy kegyelem, hogy maga most itt van!’ Egyik székesfehérvári látogatása
alkalmával életgyónást is végzett Prohászkánál. Kiváló lelki vezetőre és szellemi
partnerre talált Ottokár püspökben. Kezdeti istenélménye elmélyült. Rendszeresen találkoztak
Budapesten, a Horánszky utcában vagy Székefehérvárott… Ezután már Prohászkánál gyónt,
mert Páter Arkangyalt áthelyezték vidékre. Lelki-szellemi kapcsolatuk, beszélgetéseik
mindkettőjük számára gazdagítók voltak. Prohászka atyából „sugárzott valami”, vallotta
még Belon Gellértnek. „Sokszor szó nélkül, beszéd nélkül is! Hogyha bejött a szobámba,
amikor én Székefehérvárott voltam, és leült mellém a diványra és csend volt, semmi
konkrétum nem jutott eszembe, de tudtam, hogy most olyan légkörben vagyok, ahol minden
jól van…”