„Az az életre szóló útlevél” – Frank Vajda professzor tanúságtétele

A január 27-én esedékes Emlékezet napja alkalmából közzétesszük az „Osservatore Romano” c. vatikáni napilap október 15-16-i számában megjelent cikkét, amely csaknem teljes terjedelmében közölte Frank Vajda professzor úr római előadását a következő címmel: „Az az életre szóló útlevél” – Raoul Wallenberg a Soá egy túlélőjének személyes visszaemlékezéseiben.

Az Ausztráliában élő Vajda professzor szeptemberben, a Wallenberg jubileumi év alkalmából járt Rómában, ahol felszólalt a szentszéki svéd nagykövetség és a Sant’Egidio Közösség által szervezett megemlékezéseken.

A cikk magyar fordítása:

„A felszabadulást, vagyis az oroszok érkezését megelőző két hónapban a várost állandóan bombázták, éhség és ellenőrzés nélküli fegyveres bandák pusztítottak. Emberfeletti erővel Raoul Wallenberg ennek ellenére tovább folytatta életmentő tevékenységét. Kórházakban, gyermekintézetekben a nyilaskeresztes banditák tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Néhány kórházban, mint a Maros utcában vagy a Városmajor utcában, lemészárolták az egész személyzetet, a betegeket, zsidókat és nem zsidókat egyaránt. A gyermekeket elrabolták az intézetekből, gyakran a kolostorokból és szerzetesházakból vagy katolikus szervezetek központjaiból is, amelyek menedéket kínáltak fel számukra. Sok gyermeket elhurcoltak és meggyilkoltak, de sokan mások ezeken a menhelyeken életben maradtak. Budapest 200.000 zsidó lakosának összesen csak körülbelül a fele maradt életben az utolsó két hónapban.

Több hősies életmentő is volt: a semleges országok, mint Svédország, Portugália, Spanyolország, Törökország, Salvador, Svájc diplomatái, a svéd Vöröskereszt, a nemzetközi Vöröskereszt és a Vatikán.

Angelo Rotta (budapesti apostoli) nuncius és helyettese Gennaro Verolino fáradhatatlanul és bátran folytatták tevékenységüket, hogy ártatlan emberek életét mentsék meg. A Vörös Hadsereg közeledtével az utcai harcok egyre véresebbé váltak. Azt mondják, hogy Sztálingrád után (Budapesten) dúltak a legkeményebb harcok.

Wallenberg utolsó tetteként megakadályozta, hogy a gettót felgyújtsák, és lakóit sortűzzel lemészárolják. Elküldte egy követét Schmidthuber SS tábornokhoz azzal a fenyegetéssel, hogy háborús bűnösként feljelenti, ha nem vonja vissza Eichmann parancsát, hogy rombolják le a gettót. Ennek az információnak Per Anger svéd diplomata a forrása.

Ami Wallenberg személyét illeti, Michigan államban szerzett építészmérnöki diplomát és az USA Menekültügyi Bizottsága (Refugee Board) megbízásából a svéd kormány küldte titkári minőségben a budapesti svéd nagykövetségre. Önkéntesen jelentkezett erre a megbízatásra. Budapesten szoros szövetséget kötött a diplomáciai képviselet több alkalmazottjával, közöttük Danielsson nagykövettel, aki támogatta őt és Per Angert.

Anger ötlete volt a hamis dokumentumok kiállítása, amelyeket azután Raoul Wallenberg alakított át a legendás hírű Schutz-pass – védőútlevéllé, vagyis az ún. Wallenberg útlevéllé. Ez a svéd zászlóval és koronával ellátott fényképes, kétnyelvű igazolvány a nagykövet aláírásával azt bizonyította, hogy tulajdonosa várja, mikor térhet vissza hazájába, Svédországba.

A dokumentum elméletileg valóban állampolgársági státuszt biztosított az illetőnek, bár a diplomáciai gyakorlatban nem számított érvényesnek. A Schutz-pass birtokában csökkent a veszélye annak, hogy az illetőt deportálják és mentesített a munkaszolgálat alól is.
Angelo Rotta nuncius, aki előzőleg már kitűnt életmentő tevékenységével Szlovákiában, a deportálást „a halállal egyenértékűnek” nyilvánította.

Raoul Wallenberg védett házakat hozott létre a semleges nagykövetségek zászlói alatt. Élelmiszert, valamint orvosi kezelést biztosított a menekülteknek és különböző szinteken valósította meg mentési kísérleteit. Diplomáciai szinten memorandumokat dolgozott ki, kihallgatást kért és kapott állami funkcionáriusoktól, kérvényeket, tiltakozó leveleket küldött az illetékesekhez.

Számtalan módszert vett igénybe: a potenciális gyilkosokat megvesztegette, megfenyegette őket, megígérte nekik, hogy kedvükben jár és együttműködik velük, ha életeket mentenek meg. Wallenberg óriási erkölcsi támaszt nyújtott egy végsőkig kimerült lakosságnak. Kormányszinten sikerült elérnie, hogy a Schutz-pass-t érvényes dokumentumként fogadják el, mindenekelőtt a nyilaskeresztes kormány külügyminiszterének, Kemény bárónak és feleségének hatására.

Wallenberg tettei emberi hősiességet és együttérzést igényeltek. Szembeszállt fegyveres gyilkosokkal a Duna-parti kivégzések helyén, feltépte a deportálásra váró marhavagonok ajtaját, miközben állandóan az a veszély fenyegette, hogy a nácik megölik.
Tízezrek életét mentette meg, szembeszállva a történelemben eddig még soha nem látott gyilkos rendszerrel.

Wallenberghez fűződő kapcsolatom abból a tényből adódik, hogy védett házban, egy kórházban laktam. Amikor Horthy bejelentette, hogy vége a háborúnak, letéptük magunkról a Dávid-csillagot és ezért feljelentettek bennünket a nyilaskereszteseknél. Másnap a nyilaskeresztesek egy katonai fegyverraktárba, az angyalföldi Albrecht laktanyába szállítottak minket, hogy megöljenek. Amikor felsorakoztattak bennünket egy gépfegyver előtt az egyik asszony elájult, mert hallotta, hogy a katonák arról vitatkoztak, hogy itt lőjenek-e agyon bennünket, vagy máshol, például a Duna parton. Ekkor érkezett meg Raoul Wallenberg. Hallottuk, hogy vitatkozott a katonákkal, majd nagy nyugalommal közölték velünk, hogy térjünk vissza a védett házba. Azon a napon egy csoport nő, és köztük én, megmenekült a haláltól.

Ezen kívül még másik hét alkalommal kerültem közel a halálhoz. Mintegy négy km-re laktunk a külvárostól, ahonnan mindenkit deportáltak. Közülük csak nagyon kevesen tértek vissza.

Amikor nagymamám temetésére készültünk, aki 1944. április 21-én halt meg, az a hír járta, hogy a csendőrök a temetők körül ólálkodnak, hogy elfogják azokat, akik zsidó temetésen vesznek részt. Figyelmeztettek bennünket, de mi mégis úgy határoztunk, hogy elmegyünk a temetésre. Amikor megérkeztünk a temetőbe, láttuk, hogy ott vannak a csendőrök. Azonban éppen abban a pillanatban légitámadásra került sor, és a csendőrök az óvóhelyre futottak. Így mi méltó módon eltemethettük a nagymamámat, majd villamossal épségben hazatértünk; valóban gondviselésszerű szerencséről volt szó.

Júliusban a Gestapo betört a kórházba, ahol laktunk, mert anyukám a BBC-t hallgatta és a Gestapo azonosította a vevőkészüléket. Azzal vádoltak minket, hogy üzeneteket küldünk a Szövetségeseknek, ami természetesen nem volt igaz, ezért tagadtuk.

Anyám, aki tökéletesen beszélt németül, sikeresen elterelte az SS biztonsági tiszt figyelmét. Nem találták meg a rádióvevőt, így eltávoztak. Akkor is nagyon közel kerültünk a halálhoz.
Már elmondtam, hogy Wallenberg hogyan mentette meg az életemet, amikor a géppuska előtt álltam. Megtudtam, hogy még ugyanazon a napon, délután a fegyveresek visszatértek lakhelyünkre, hogy ellenőrizzék igazolványainkat, de mi már elmenekültünk Budapest keresztények által lakott részére. Egy ismerős asszony fogadott be bennünket, aki előzőleg nálunk dolgozott. Ágyrajáró volt egy budapesti lakásban. A háziúr, amikor az éjszaka közepén hazaérkezett, faggatni kezdett minket, hogy hogyan kerültünk váratlanul lakásába. Anyám beszélt neki apám katonai feladatairól, figyelmesen kerülve bármiféle utalást arra, hogy zsidók vagyunk, így a háziúr békén hagyott minket. Másnap megtudtuk, hogy a háziúr katona volt, aki éjszaka a Dunába lőtte a zsidókat. Úgy gondoltuk, hogy jobb lesz onnan eltávoznunk...

A nyilaskeresztesek 1945. január elején törtek be másodszor védett házunkba. Sorba állítottak bennünket és ránk parancsoltak, hogy mutassuk meg igazolványainkat. Már megtapasztaltuk két hónappal azelőtt, hogy a dokumentumok megmutatása végzetes lehet, így anyámmal együtt egy szekrényben bújtunk el, elkerülve ezáltal, hogy elfogjanak minket.

Akkor 35 személyt vittek el, közöttük néhány rokonomat és egy tanáromat. Egy személy kivételével mindnyájukat megölték és holttestüket a Dunába dobták. Az egyetlen túlélő beszélte el a történteket, mintegy 30 évvel később a rádióban megismételték visszaemlékezését. Mindkét történetet hallottam, az eredetit és azt követően az 1975-ben elhangzottat is”.

Frank Vajda professzor személyes visszaemlékezését az „Osservatore Romano” angol nyelvű kiadása 2012. november 7-i számában tette közzé „Az útlevél, amely megmentette életét” címmel.

(vm)