„A Názáreti Jézus: Alfa és Ómega” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi harmadik vasárnapra

A vasárnapi perikópa első része Lukács evangéliumának Előszava, az első négy vers, ahol az evangélista a modern történetírókra emlékeztető szándékát rögzíti: arra vállalkozik, hogy a közelmúlt eseményeit, Jézus történetét a tanúk elbeszélései alapján megbízhatóan közvetítse, „miután mindennek elejétől fogva gondosan végére járt.” Szakemberek szerint a szinoptikus evangélisták közül Lukács figyel leginkább a történetiségre.

Az említett lukácsi Előszó alkalmat ad arra, hogy röviden kitérjünk a közel két évszázados vitára: a történelmi Jézus és a hit Krisztusa viszonyára. A történeti Jézus a názáreti ember, aki az örömhírt hirdetve bejárta Galilea és Júdea útjait, és aki keresztre feszítve halt meg. A hit Krisztusa az a Messiás, akit feltámadása után az evangéliumok különböző isteni címekkel mutatnak be: Úr, Krisztus, Isten Fia. E címeket azután az egyetemes zsinatok dogmaként erősítettek meg. Az ún. töténeti-kritikai módszer követői abbeli igyekezetükben, hogy rekonstruálják a Názáreti Jézus történeti alakját és tényleg elhangzott szavait (ipsissima verba), Jézus történetében sok mindent az ősközösség hitének teremtő tevékenysége körébe utalnak. Egyes túlzók egyenesen mítoszteremtésről beszéltek, és még Jézus létezését is kétségbe vonták. Ma már túljutott ezen a szakszerű kutatás, a tudomány nem vonja kétségbe a názáreti ember történeti létezését. Inkább - Jézus istenfiúi mivoltát mellőzik, vagy tagadják a racionalisták, hitetlenek.

Mi is valljuk, hogy az evangéliumok nem mai értelemben vett Jézus-életrajzok, hogy az „evangélium” sajátos műfaj: a Jézus által megvalósult isteni üdvtett örömhírét közlő, az abban való hitet megvalló és e hit elfogadására buzdító irat. Az elsőnek megírt Márk-evangélium címe ezt világosan ki is fejezi: „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete” Jézus tanítványai húsvét után a názáreti Jézusban az Ószövetségi messiási jövendölések beteljesítőjét látták. A vasárnapi perikópa második része Lukács 4. fejezetéből leírja a názáreti Jézus fellépését a názáreti zsinagógában: Jézus, az ács József fia, akit jól ismertek, hiszen ott nevelkedett, a zsinagógában Izajás jövendölését olvassa fel a Messiásról, majd összetekeri az Írást, és kijelenteti: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.”

Tehát ő az, akit az Úr Lelke felkent, és akinek messiási küldetést adott az Atyaisten. „Jézus Krisztus tegnap és ma; Ő a Kezdet és a Vég; Ő az Alfa és az Ómega. Övé az idő és övé az örökkévalóság. Övé a dicsőség és a hatalom mindörökkön-örökké. Ámen.” – Húsvét vigíliáján, a feltámadt Krisztust jelképező húsvéti gyertya előkészítésekor mondja a pap ezeket a szavakat. A feltámadt Krisztus, akit a keresztények hittel megvallanak, ugyanaz a názáreti Jézus, Mária Fia, aki Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, akit értünk keresztre feszítettek. Jézus többé nem hal meg, hanem testében is megdicsőülve örökké él az Atyánál, és Lelkével élteti Egyházát.

A vasárnapi szentleckében (1Kor 12,12kk) Szent Pál a pogány íróknál is szereplő test-hasonlatot alkalmazza az Egyházra, amely Krisztus Teste. E „testben”, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke éltet, minden tagnak megvan a sajátos szerepe, küldetése. Később az egyházatyák, főleg Szent Ágoston beszédeiben és műveiben igen gyakran beszél az Egyházról, mint Krisztus Testéről. (A „titokzatos” jelző a késő középkorban helyeződött át az Eucharisztiáról az Egyházra.) XII. Pius 1943-as Mystici Corporis kezdetű körlevele Krisztus Titokzatos Testének egyháztanát fejti ki. Ezt a páli gondolatot átvette a II. Vatikáni zsinat is az Egyházról szólva (Lumen gentium), de azt még kiegészítette más szentírási képekkel. Nevezetesen előtérbe emelte az ószövetségi „Isten népe” hasonlatot, és az Egyházra, Isten újszövetségi népére alkalmazta. Ez a hasonlat jobban jelzi, hogy a Krisztus-hívők közössége, az Egyház a földön vándorolva igyekszik az örök haza felé. Az Egyház szent, mivel Feje, Krisztus szent, és e Testet a Szentlélek élteti, de bűnös is, mivel bűnös tagok alkotják, és ezért állandó megtisztulásra szorul: „semper reformanda", meg kell újítani – a bűnbánat zarándokútját járja, amíg el nem jutunk a végső dicsőségre. (Vö. LG 8)

(Lk 1, 1-4; 4, 14-21; 1Kor12, 12-14.27)