A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata

11. elmélkedés – Én hiszek
Azt mondjuk: „Én hiszek, vagy pedig „Én nem hiszek”. De hogyan értelmezzük a „hinni” szót? A katekizmus azt írja, hogy „a hit kettős irányulást hordoz: a személy és az igazság síkján” (177. pont). Az elsőbbség azonban mindig a személyt illeti meg; a hit központi magva tehát mindig az, hogy a személy csatlakozik Istenhez és nem az, hogy ismétel Istenről szóló mondatokat, még ha azok igazak is.

XVI. Benedek pápa világosan írja: „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad” (Deus caritas est, 1). Megvalljuk az apostoli hitet és ez azt jelenti, hogy hitünk az Apostoloknak a názáreti Jézussal való találkozásában gyökerezik. Ez a találkozás jelenti Istennel való személyes találkozásaink alapját. Istent megtapasztalhatjuk a teremtett világban, az élet eseményeiben és szívünkben.

A második utalás, amelyet a katekizmus megemlít, vagyis az igazság, azt jelenti, hogy a hit egyben „szabad elfogadása minden igazságnak, amit Isten kinyilatkoztatott” (vö. KEK 150). Megvalljuk a Credo-t, mint az Isten által kinyilatkoztatott és az egyház által őrzött igazságok összességét. Ezek az igazságok azonban nem egy Istenre vonatkoztatott filozófiát fejeznek ki, hanem egy konkrét eseményből, vagyis Jézus Krisztus Személyéből fakadnak.

A keresztény hit tehát az ember válasza Jézus személyére, szavaira és műveire (vö. KEK 142). Ez a válasz egyrészt kifejezi az ember szabadságát, másrészt az engedelmesség cselekedete (vö. Róm 1,5). A katekizmusban azt olvassuk, hogy „Engedelmeskedni a hitben azt jelenti, hogy szabadon alávetjük magunkat a meghallott szónak” (KEK 144).

Tehát Istennek való engedelmességünk nem áll szemben szabadságunkkal. Sőt, ez a szabadon választott engedelmesség lehetővé teszi, hogy valóban önmagunk legyünk. Úgy, amint azt Szűz Mária életének példájában láthatjuk.

(vm)