Európa olyan újév elé tekint, amely tele van nem könnyen megoldható problémákkal.
Első helyen áll a szegénység, amely az Öreg földrészen csaknem 120 millió embert érint,
azaz minden negyedik állampolgárt. Ezek az emberek tengődve élnek, számukra mindennapos
a lemondás.
Második helyen áll a munkanélküliség, annak összes pusztító szociális
hatásával; 2008-tól kezdve több mint 26 millióan veszítették el munkahelyüket, a fiataloknak
több mint 50%-a munkanélküli. Közben egyre nő a hajléktalanok száma, amely a szélsőséges
marginalizáció jelensége. Ez egyben azért is válik gyakorivá, mivel a család, amely
a nehézségek idején valóságos biztos kikötőt jelent, kemény megpróbáltatásoknak van
kitéve. Lehetséges azonban egy új gazdasági és társadalmi modell – írja Salvatore
Sabatino, a Vatikáni Rádió olasz hírműsorának szerkesztője, az Európai Horizontok
c. rovat kilencedik megfontolásaiban.
„Én vagyok Európa, mi vagyunk Európa”.
Több mint egy jelmondat – az együttélés, a szolidaritás, a javakban való osztozás
gondolata, amelyet veszély fenyeget annak a válságnak a következményeként, amely magával
sodorta az alapító atyák európai alapelveit. Ma a napirendi pontokat nem az egység
fogalma diktálja, hanem a válság, amely a leggyakrabban visszatérő szóvá vált, nemcsak
az emberek, hanem főleg az intézmények körében.
A válság ugyanis nem egy fogalom,
hanem olyan valóság, amely kihat a több mint 500 millió európai állampolgár mindennapi
életére. Európa, még ha lassan is, de reagált a válságra, bevetve legjobb erőit és
védőkorlátokat húzott fel, bár olykor talán túlságosan is „kizárólagosan” gazdasági
szempontokat követve. Mindezt az állampolgárok rovására tette, akikre a krízis földrengésként
zúdul, rendkívül súlyos társadalmi következményeket teremtve. Mindez az egyenlőség
hiányává alakul át és inkább a bizalom, mintsem a gazdasági élet válságává. Az a veszély
fenyeget, hogy az európai intézmények és állampolgárok kohéziója folyamatosan felbomlik.
A legnagyobb veszély pedig annak a kockázata, hogy haldoklik maga az európai
szociális rendszer, amely valóságos példaképet jelentett az egész világ számára. Hová
tűntek az alapvető jogok? Hová tűnt a szolidaritás? Mi lesz Európából? Az elemzők
szinte mindnyájan a gazdasági adatokra koncentrálnak; 2013 jelenti majd a változás
évét, 2014-től kezdve pedig ismét növekedés áll be. Ugyanakkor terjednek a „mikrohitel”
projektek, amelyek kisebb kezdeményezéseket finanszíroznak és képesek arra, hogy alapjaiban
lendítsék fel a gazdasági életet.
A létfontosságú élelmiszerek cseréje is
szerepel a kezdeményezések között. Főleg Görögországban, de máshol is, mint Spanyolországban,
Szlovákiában, Olaszországban és Franciaországban. Olyan intézkedésekről van szó, amelyeket
a COMECE, az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak a Bizottsága is javasolt. A válság
megoldásának receptjét kínálja fel a szociális piacgazdaság európai modelljében, hogy
hatékony védelmet nyújtson a legvédtelenebbeknek. A válság ugyanis egyben etikai és
kulturális, tehát antropológiai válság is.
Az Európai Püspöki Konferenciák
Tanácsa (CCEE) szerint nem lehet úgy párbeszédet folytatni a világgal, hogy csak a
problémákkal nézünk szembe; szembe kell nézni a problémák kulturális előfeltételeivel
is. Ezek az intézkedések a szolidaritásban jelölik meg a szükséges gyökereket, amelyek
egyéb gyökerekkel fonódnak össze. A keresztény gyökereket, a szórakozott Európa elfelejtette
megöntözni és fennáll annak a veszélye, hogy elhalnak.
Bárcsak az európaiak
magukévá tették volna a „Caritas in Veritate” enciklika üzenetét! Ebben XVI. Benedek
pápa a látóhatáron jóval túlra vetett fényt, erőteljesen hangsúlyozva, hogy keresni
kell az igazságot, meg kell azt találni, és a karitatív „gazdaságban” kell kifejezésre
juttatni. A szeretetet pedig az igazság fényében kell értelmezni, értékelni és gyakorolni.
Ez a felfogás kiindulási pontot jelenthet Európának.
És akkor mindnyájan büszkén
mondhatjuk: „Én vagyok Európa, mi vagyunk Európa”.