A bölcsek hódolata a Messiás Király előtt – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése
Vízkereszt ünnepére

Az Egyház az Ige megtestesülésének misztériumát karácsonykor és vízkeresztkor ünnepli. „Vízkereszt” régi magyar neve epifániának, Urunk megjelenésének. Epifánia a keleti egyházak nagy karácsonyi ünnepe. Nyugaton a zsinati liturgia óta már általában nem január 6-án, hanem a rákövetkező vasárnapon emlékezünk meg róla. (Idén éppen január 6-ra esik e vasárnap.) A szentmise evangéliuma Máté 2. fejezetéből a napkeleti bölcsek története a csodás csillaggal, amelynek folytatása a Szent Család menekülése Egyiptomba és a betlehemi gyermekgyilkosság.

Most az elbeszélés első szakaszára összpontosítunk, figyelve XVI. Benedek Jézus gyermekségéről szóló könyve 4. fejezetére is. A racionalista írásmagyarázók, akiknek véleményét említi a pápa, Máté 2. fejezetét nem tekintik „történetnek”, hanem midrásnak (a rabbik bibliaértelmezése ez, melynek egyik fajtája a haggadah), illetve újabban katolikusok is a teológiai jelentést hangsúlyozzák. Nem kell keverni a csillagászatot és a teológiai elbeszélést, mondják (R. Pesch). Egyébként, amint a pápa említi, az egyházatyáknál (Nazianzi Szent Gergelynél és Aranyszájú Szent Jánosnál is) megtaláljuk a teológiai magyarázatot: a keleti királyok hódolnak a Mindenség Királya, Krisztus előtt.

A történet ez:
A mágusok, talán perzsa papok vagy esetleg babilóniai csillagvizsgálók rendkívüli csillagászati jelenséget (talán üstököst?) követve eljönnek Izraelbe, hogy hódoljanak a zsidók újszülött királya előtt. Erre a hírre lesz féltékeny Heródes király, és majd a csecsemőgyilkossággal akarja megöletni az Újszülöttet.

A kérdés az, hogy van-e az evangéliumi elbeszélésnek történeti alapja? Hogyan értelmezzük a betlehemi csillagot, amely annyira izgatta az emberek fantáziáját? A pápa említi, hogy J. Kepler már a 17. század elején felvetette, hogy a betlehemi csillag nem üstökös, hanem a Jupiter-Szaturnusz bolygók együttállása, szakkifejezéssel: konjunkciója lehetett. A különféle magyarázatok megrostálása után XVI. Benedek leszögezi, - hivatkozva a jezsuita teológusra, Jean Daniélou-ra is, hogy ha valaki nem tartja történeti eseménynek a mágusok és a betlehemi csillag elbeszélését, hanem csak annak teológiai jelentését fogadja el, ez nem érinti hitünk lényegét, eltérően Jézus szűzi fogantatásának valóságától. De XVI. Benedek a maga részéről vallja a történetiséget annak teológiai értelmezésével.

A pápa hivatkozik még az Efezusi és a Kolosszei levelekre, amelyek a feltámadt Krisztusnak minden hatalmasság, a mindenség feletti uralmát hirdetik. „E vonalban helyezendő el a mágusok csillagáról szóló elbeszélés: nem a csillag határozza meg a Gyermek sorsát, hanem a Gyermek vezérli a csillagot. Ha tetszik, beszélhetünk egy antropológiai fordulatról: az Isten által felvett ember – amint itt egyszülött Fiában megmutatkozik – nagyobb az anyagi világ minden hatalmasságánál és többet ér az egész mindenségnél.” (L’infanzia di Gesù, 118-119).

Aranyszájú Szent János az antik egyház véleményét foglalta össze így : „Hogy ez a csillag nem volt közönséges csillag, sőt – szerintem – egyáltalán nem is volt csillag, hanem egy láthatatlan hatalom, amely csillagként mutatkozott, ez főleg abból magyarázható, hogy milyen utat tett meg. Nem létezik ugyanis egyetlen olyan csillag sem, amely abban az irányban mozogna.” (In Matth. hom. VI, 2: PG 57, 64., idézve uo.114. ) Az egyházi hagyomány nagy része kiemeli a betlehemi csillag rendkívüli jellegét. Így Antiochiai Szent Ignác úgy látja, hogy a Nap és a Hold e Csillag körül kering, és a római breviáriumban Epifánia ünnepének ősi himnusza szerint e csillag szépségben és fényességben felülmúlja a Napot. ( Uo. 114)

Csakugyan a Reggeli dicséretben így olvassuk:

Mindnyájan Krisztus-keresők
a magas égre nézzetek,
s meglátjátok miként ragyog
örök dicsőségünk jele.

E csillag, amely ékesebb
és fénylőbb, mint a napkorong
a földnek jelzi: földre szállt
halandó testben Istenünk…

(és a befejezés)
Ki nemzeteknek megjelensz,
dicsérünk téged, Jézusunk,
Atya s Szentlélek áldva légy
most és örökre szüntelen. Ámen.

(Mt 2, 1-12)