„Why poverty?” - Miért van még mindig szegénység?

Ezt a kérdést teszik fel az európai rádió és tv állomások, weboldalak újságírói az egész földrészre kiterjedő vita során, amely arra törekszik, hogy meghatározza, mit jelent a szegénység és mit lehet tenni a szegények életkörülményeinek javítására gazdag országokban és a legkevésbé fejlett nemzetekben egyaránt. Philippa Hitchen, a Vatikáni Rádió angol műsorának munkatársa foglalja össze gondolatait:

„Megfelelő kapcsolatrendszerről van szó” – mondta nekem egyszer egy bölcs ferences, sok évvel ezelőtt. „Arról, hogy megértsük helyünket az élet ökoszisztémájában. Arról, hogy megértsük, nem pusztán Istentől függünk, hanem kölcsönös függésben vagyunk egymással és az egész teremtett világgal”.

Az elmúlt két évtizedben a szegénységről alkotott elképzelésünk eltávolodott a „kevesebb, mint napi egy dollár” meghatározástól, amelyet 1990-ben a Világbank fogalmazott meg azokra vonatkozóan, akik a mindennapi megélhetésért küzdenek. Ma a Millenáris Célkitűzések arra emlékeztetnek bennünket, hogy nem annyira az emberek zsebében lévő dollárokról és centekről van szó, mint inkább az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz, a tiszta vízhez való hozzájutásról, a környezet védelméről, a tudatlanság elleni küzdelemről, a nemek egyenlőségének előmozdításáról, a politikai folyamatokban való növekvő részvételről.

2015 az a kitűzött határidő, amikorra felére kellene csökkenteni a szegénységben élők számát. Azonban erre az időpontra biztosítani kellene azt is, hogy egyre többen jussanak hozzá az új technológiákhoz, az internethez, az on-line információkhoz. Gyakran ezeknek az eszközöknek a hiánya okozza egész országok elmaradottságát, kiszolgáltatottságát.

Évtizedekbe tellett, hogy a világi intézmények és pénzügyi szervezetek megértsék a „felülről lefelé” modell tévedéseit, vagy a „mindenki számára egyforma méret”, mint a nemzetközi fejlődéshez való közelítés hibáit. Az egyház régóta hirdeti társadalmi tanítását, amely a bővítésen, a kölcsönös egymásra utaltságon, a minden ember egyforma méltóságán alapszik.
Ezt valósítja meg a gyakorlatban számtalan szerzetes és szerzetesnő a világ legtávolabbi részein az oktatás, az egészségügyi ellátás révén, valamint olyan programokkal, amelyek ahhoz segítik hozzá az embereket, hogy segítsenek magukon, ahelyett, hogy kinyújtanák kezüket a Nyugat felé.

Ezek az élvonalban dolgozó atyák és nővérek Isten szeretetét ezer féle módon valósítják meg a gyakorlatban. A pápák és más egyházi képviselők pedig a múlt századtól kezdve kidolgozták a társadalmi igazságosság alapelveit koruk körülményeinek megfelelően. Angliában Henry Manning bíboros 1889-ben, a londoni dokkmunkások sztrájkja idején közvetítő szerepet töltött be, ezt követte két évvel később XIII. Leó pápa „Rerum Novarum” k. enciklikája, 1986-ban a Iustitia et Pax Pápai Tanács dokumentumot tett közzé a nemzetközi eladósodásról, megelőzve az adósság eltörlésére irányuló „Drop the Debt” kampányt. XVI. Benedek pápa közelmúltban megjelent „Caritas in Veritate” k. enciklikája arra hívta fel a kormányokat, bankokat és a nagy vállalatokat, hogy nézzenek szembe korunk szegénységének kiváltó okaival.

De miért van az, hogy az emberi méltóságról és globális szolidaritásról szóló gazdag és minden részletre kiterjedő tanítás még csak kevéssé ismert? Miért van az, hogy az egyház társadalmi tanítását még ma is úgy tekintik, mint legjobban őrzött (vagy szándékosan elhanyagolt) titkát?

A közelmúltban még az ír rock sztár, Bono is a Vatikánban járt, hogy sürgesse Turkson bíborost: tegye láthatóbbá az egyház szegénység elleni küzdelmét. Ez részben azzal magyarázható, hogy mint hívők, jobban szeretünk csendben dolgozni és a politikusokra, popsztárokra hagyjuk a retorikát. Talán belefáradtunk, hogy olyanokkal dolgozzunk együtt, akik nem mindig értenek egyet munkamódszereinkkel. Vannak ugyanis olyan személyek, akik az igazságosságot és a békét nem tekintik a katolikus hit integráns részének. Számos szemináriumban és képző intézetben még mindig fakultatív tárgy az egyház társadalmi tanítása.

Van azután egy kifejezetten személyes akadály is. Ha komolyan vesszük az evangéliumi üzenetet, akkor radikálisan meg kell változtatnunk saját életünket és kapcsolatrendszerünket, nem csak családunk és barátaink vonatkozásában, hanem azokra vonatkozóan is, akik a világ másik részén élnek. Ez azt jelenti, hogy másképp fektetjük be időnket, energiánkat és pénzünket, megváltoztatjuk üzleti, politikai és gazdasági kapcsolatainkat.

Képesek vagyunk ebben az ádventi időszakban arra, hogy kövessük Szent Ferenc példáját és félretegyük saját érdekeinket és önzésünket? Képesek vagyunk arra, hogy adjunk – nem pusztán templomi gyűjtésekkor – hanem saját magunkat adjuk oda mások szolgálatára, mint ahogy Isten eljött a világba, hogy Önmagát adja értünk? Ez lenne az az igazi ajándék, amely valóban különlegessé tenné az idei Karácsonyt.

(vm)