Krisztus Király ünnepére – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése
Jézus a római helytartó,
Pilátus előtt megvallja: „Igen király vagyok”, de „az én országom nem e világból való.
Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról.”
Már Jézus születése után Heródes nyugtalankodott, amikor a napkeleti bölcsek afelől
érdeklődtek, hogy hol van a zsidók újszülött királya (Mt 2, 2). Uralmát féltette a
Messiás-királytól, mert nem érthette a messiási jövendöléseket. Jézus nyilvános működése
során gyakran beszélt Isten országáról, amely ővele érkezett el, de még a tanítványok
sem értették az általa hirdetett és megvalósult Isten uralma természetét. A rómaiaktól
elnyomott zsidó nép politikai felszabadítót várt. (Főleg a lázadó zelóták csoportja,
akik végül, 70-ben Jeruzsálem elpusztítását idézik elő.) A főpapok és írástudók szemében
az volt Jézus bűne, hogy megváltoztatta a mózesi törvényt, és Isten Fiának tette meg
magát. Valójában, tudjuk, beteljesítette és túlszárnyalta a törvény lényegét, a kettős-egy
szeretetparancsot, és csak az emberi hagyományokon, pl. a tisztálkodási vagy a szombat
megtartására vonatkozó előírásokon tette túl magát tanítványaival együtt. A zsidó
vezetők úgy akarják rábírni a habozó római helytartót Jézus keresztre feszítésére,
hogy a néppel ezt kiabáltatják: „Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz,
aki királlyá teszi magát, ellensége a császárnak.” A gyáva Pilátus kiszolgáltatja
az ártatlannak ítélt Jézust. A keresztre egy táblát szegeztet: A Názáreti Jézus, a
zsidók királya.” (Latinul: Iesus Nazarenus Rex Iudeorum, rövidítve: INRI.)
Isten
Fia a keresztfáról uralkodik: Regnavit a ligno Deus, hirdeti a latin himnusz.
Mert amikor a küldetését beteljesítő Jézus, az Izajás próféta által megjövendölt Szenvedő
Szolga küldetését beteljesítve kilehelte lelkét, és szerető engedelmességgel teljesen
átadta magát az Atyának, már felmagasztaltatott: átlépett az isteni létrendbe, megdicsőült.
Az Atya mindenek Urává tette Őt, amint a Filippi levél Krisztus-himnusza hirdeti.
Mindent a feltámadt Krisztus lába alá vetett, a mindenség Királyává tette Őt. Addig
kell uralkodnia, amíg minden ellenséget, a gonosz szellemet, a bűnt és a halált lába
alá nem veti. Amikor minden beteljesül, amikor az üdvözültekkel az egész mindenség
átalakul, a Fiú is aláveti magát annak (az Atyának), aki mindent alá vetett neki.
Akkor Isten lesz minden mindenben. (1Kor 15, 27-28).
Ha ma a nagyvilágra, a
Föld közel hétmilliárd népességére tekintünk, ez a szorongató kérdés tolul ajkunkra:
„Hol van Krisztus Király világunkban? Meddig terjed uralma? Milyen keveseket vonzott
magához kétezer év alatt! De ha hiszünk a Feltámadottban, ha hiszünk abban, hogy Lelkével
ott működik nemcsak a keresztények lelkében, hanem minden jóakaratú ember lelkiismeretében,
akkor nem lehetünk pesszimisták. Gondoljuk a II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes
kezdetű konstitúciója csodálatos 22. pontjára: „Isten Fia megtestesülésével valamiképpen
minden emberrel egyesült. (…) Kétségtelen: a keresztény embernek sok szorongatásban
kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a húsvéti misztérium
részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősítve tart a föltámadás
felé. Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is,
kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért
meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, ti. isteni hivatás, vallanunk kell,
hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy – csak Isten előtt ismert
módon – csatlakozhassanak a húsvéti misztériumhoz”, tehát részesedhessenek Krisztus
halálában és feltámadásában.