A szegény özvegy krajcárja – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 32. vasárnapra

Jézus több ízben vitatkozott ellenfeleivel, az írástudókkal, farizeusokkal és szadduceusokkal (Mk 11, 27- 12, 40), akik különféle ellenvetésekkel tőrbe akarták csalni, és jajt kiáltott a képmutatókra, a szegényeket megvető és igazságtalanul kizsákmányoló gazdagokra. Most is ostorozza a képmutató írástudókat, akik „fölélik az özvegyek házát, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezért súlyosabb ítélet vár rájuk.”

Az ószövetségi prófétáknál gyakran olvasunk az igazságosságról, illetve az igazságtalanságról. A szó a jogrendet idézi, de a Bibliában vallási összefüggésben szerepel; vele rokon fogalmak: igaz (megigazult) ember, igazlelkűség. Isten igazságos, jutalmaz, vagy büntet, megfizet kinek-kinek cselekedetei szerint. Az emberi igazságszolgáltatás a politikai közösségben az izraelita törvényhozás szerint történt. A száműzetés előtti próféták erőteljesen kárhoztatják a bírák igazságtalanságát, a királyok kapzsiságát, a szegények elnyomását.
Az özvegy, miként az árva és az idegen, a Törvény és Isten különleges oltalma alatt áll. Jaj, azoknak, akik visszaélnek gyengeségükkel. Emlékezzünk, hogy az ősegyház mindennapi szolgálatában gondoskodtak a szükséget szenvedő özvegyek megsegítéséről, sőt létrehozták az özvegyek intézményét.

Jézus igehirdetésében hangsúlyozza ugyan a társadalmi igazságosságot, és kilátásba helyezi a szigorú ítéletet a szegények elnyomóinak, mégis túllép a jogi kereten, a Törvény követelményein, a parancsolatokon, és új értelemmel gazdagítja az igazságosság szókincsét, amely lelki jelentést kap. Az igaz ember szinonimái: a szegény, az alázatos, a megigazult bűnös. Jézus tehát a megigazult bűnöst állítja szembe az öntelt, gőgös farizeussal. A megigazulás: az alázatos bűnbánóknak adott bűnbocsánattal következik be. Isten igazságosságát nem lehet az ítélkezésre korlátozni; ez az igazságosság mindenekelőtt irgalmas hűség az üdvözítő akarathoz; maga teremti meg az emberben azt az igazságosságot, amelyet megkövetel tőle.

A perikópa második részében egy szinte idilli jelenetnek lehetünk tanúi. A Mester leül a jeruzsálemi templom kincstára bejáratánál, és figyeli az adakozókat: a gazdagok sokat dobnak a perselybe, majd jön egy szegény özvegy, aki két fillért dob be. Jézus ebből a megfigyeléséből kiindulva oktatja tanítványait: „Ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis a fölöslegükből adtak, ez azonban azt a keveset is odaadta, amire szüksége volt: egész megélhetését.” (Mk 12, 43-44)

Jézus tanítása nagylelkűségre figyelmeztet bennünket. Sokat ad, aki mindenét odaadja. Isten nagylelkűséget vár tőlünk: szeretetünk jeléül nem javainkat kéri (ezzel testvéreinket, a szegényeket segíthetjük), hanem önmagunk átadását, odaajándékozását. Szent Ignác a lelkigyakorlatok utolsó, a szeretetről szóló szemlélődése előkészítésében hangsúlyozza: a szeretet a kölcsönös ajándékozásban áll; Isten adni akarja nekünk önmagát, csak a mi befogadó képességünktől függ, hogy ténylegesen mennyit kapunk. Istent nem lehet felülmúlni nagylelkűségben. Ingyen adja, amit ad, azt is Ő adja, amit kér, és többszörösen adja vissza, amit tőlünk kap.

Miután megfontoltuk, mennyit kaptunk életünk folyamán, hálával imádkozzuk a Suscipé-t: „Vedd, Uram, fogadd el egész szabadságom, emlékezetem, értelmem és egész akaratom, mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, Uram, visszaadom Neked, minden a Tiéd, rendelkezzél vele akaratod szerint. Csak szeretetedet add, kegyelmeddel, és elég gazdag leszek, semmi mást nem kérek.”


(Mk 12, 38-44)