„Isten világossága legyőzi a sötétséget és a káoszt” – a pápa homíliája a Sixtus-kápolnában
bemutatott vesperáson
"A világ nem a sötétség, a káosz, az abszurd terméke, hanem egy Értelemtől, egy Szabadságtól
származik, a Szeretet legfőbb tettének következménye”. Ez a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóinak
üzenete – mondta XVI. Benedek pápa október 31-én, szerdán este, Mindenszentek ünnepének
vigíliáján. Az ünnepi vesperás délután 6 órakor kezdődött a Szentatya vezetésével.
A szertartás elején Giuseppe Bertello bíboros, Vatikán Városállam Kormányzóságának
elnöke köszöntötte a pápát.
„Mindenszentek ünnepének vigíliáján vesperással
emlékezünk arra, hogy II. Gyula pápa pontosan 500 évvel ezelőtt áldotta meg a Sixtus-kápolna
mennyezetének freskóját. Miért van szükség arra, hogy liturgikus szertartással emlékezzünk
erre a művészettörténeti eseményre?” – tette fel a kérdést homíliájában XVI. Benedek
pápa, majd így folytatta:
Mindenekelőtt azért, mert természeténél fogva a Sixtus-kápolna
liturgikus hely, a Vatikáni Apostoli Palota Nagykápolnája. A falait díszítő művészeti
alkotások, különösen a freskó-ciklusok, a liturgiában találják meg életterüket, azt
a környezetet, amelyben a legjobban kifejezésre juttatják teljes szépségüket, jelentésüket.
Olyan, mintha a liturgikus cselekmény során az alakok szimfóniája életre kelne. Természetesen
spirituális értelemben, de ettől elválaszthatatlanul esztétikailag is, mivel a művészeti
forma érzékelése tipikusan emberi cselekedet, amely, mint ilyen, magával ragadja az
érzékeket és a lelket. A Sixtus-kápolna, ha imába mélyedve szemléljük, még szebb,
még hitelesebb: felfedi előttünk teljes gazdagságát.
Itt minden él, minden
Isten Szavához kapcsolódva visszhangzik. A pápa idézett a vesperáson elhangzott szentírási
szakaszból, a Zsidókhoz írt levélből: „Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához,
a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek ünnepi sokadalmához
és gyülekezetéhez…” (Zsid 12,22-23). A Szerző a keresztényekhez fordul és elmagyarázza,
hogy számukra megvalósultak az ószövetségi ígéretek: a szeretetközösség ünnepe ez,
amelynek középpontjában Isten és Jézus, a feláldozott és feltámadt Bárány áll.
Az
ígéreteknek és beteljesedésüknek ezt a dinamikáját ábrázolják a kápolna oldalfalainak
festményei, az 1400-as évek umbriai és toszkán festőinek művei. Amikor pedig a bibliai
szöveg tovább folytatódik azzal, hogy mi is csatlakozunk „az elsőszülöttek ünnepi
sokadalmához és gyülekezetéhez, akik föl vannak jegyezve a mennyben, mindenek bírájához,
Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez” (vö. 23), akkor tekintetünket felemeljük Michelangelo
Utolsó Ítéletéhez. A festményen az ég világoskék háttere Szűz Mária palástjára emlékeztet
és a remény sugarával világítja meg a rendkívül drámai látomást.
A freskó
közepén a Megváltó Krisztust látjuk szentjei körében, mellette Mária, könyörgő mozdulattal,
mintha közbenjárásával kívánná enyhíteni a rettenetes ítéletet.
Ma este azonban
figyelmünk főleg a mennyezet nagy freskójára irányul, amelyet Michelangelo, II. Gyula
pápa megbízásából körülbelül négy év alatt készített el 1508 és 1512 között. A nagy
művész, akit már híressé tettek szobrászati remekművei, vállalta a kihívást, hogy
több mint ezer négyzetméternyi falfelületet fessen meg. Elképzelhetjük, milyen hatást
gyakorolt a látvány azokra, akik elsőként szemlélhették meg a befejezett műalkotást.
A Szentatya idézte Heinrich Wölfflin svájci művészettörténész szavait, aki
1899-ben a következő híres metaforával jellemezte a hatalmas freskót: „egy ránk zúduló
hegyi patak, amely boldogságot, ugyanakkor pusztítást hoz”.
Giorgio Vasari
pedig „A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete” c. művében így ír: „ez
a mű valóban művészetünk lámpása, .. a festőművészet világossága, amely elegendő volt
ahhoz, hogy beragyogja a világot”.
Lámpás, fény, világosság – ez a három szó
nem állhatott távol azoknak a szívétől, akik jelen voltak az 1512. október 31-i vesperáson.
Azonban nem pusztán arról a fényről van szó, amely a kontrasztokban gazdag színek
mesteri használatából, vagy a Michelangelo remekművét éltető mozgalmasságból fakad,
hanem abból a gondolatból, amely áthatja a boltívet: Isten fénye az, amely megvilágítja
a freskókat és az egész Pápai Kápolnát. Ez a fény hatalmával legyőzi a káoszt és a
sötétséget, hogy életet adjon a teremtésben és a megváltásban.
A Sixtus-kápolna
a fény, a felszabadítás, az üdvösség történetéről szól, valamint Istennek az emberiséggel
való kapcsolatáról. Michelangelo zseniális mennyezete arra készteti tekintetünket,
hogy emlékezetünkbe idézzük a Próféták üzenetét, amelyhez kapcsolódnak a pogány Szibillák;
Krisztusra, a mindenség kezdetére várva: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a
földet” (Ter 1,1). Egyedülálló intenzitással a nagy művész megrajzolja a Teremtő Istent,
tettét és hatalmát, hogy nyilvánvalóvá tegye: a világ nem a sötétség, a véletlen,
az abszurd terméke, hanem egy Értelemtől, egy Szabadságtól származik, a Szeretet legfőbb
aktusának következménye. Az Isten és az ember ujja közötti találkozásban érzékeljük
az ég és a föld közötti kapcsolatot; Ádámban Isten új viszonyba lép teremtésével,
az ember közvetlen kapcsolatban áll Istennel, az embert Isten hívta életre, saját
képére és hasonlatosságára.
Húsz évvel később, az Utolsó Ítélet megfestésekor
Michelangelo befejezi az emberiség zarándokútjának jelképekkel teli ábrázolását. Tekintetünket
az evilági valóságból az élők és holtak felett ítélkező Jézussal való végleges találkozás
felé irányítja.
A Sixtus-kápolna freskói, amelyek körülölelnek bennünket,
csodálatosan ábrázolják Istennek az emberekkel való együtt haladását. Ma este itt
imádkozni felszólítást jelent arra, hogy emeljük fel dicsőítő imánkat a teremtő és
megváltó Istenhez, aki élők és holtak bírája. Imádkozzunk a Jelenések Könyvének szózatával:
„Dicsérjétek Istenünket, ti szolgái mind, s akik őt félitek, kicsinyek és nagyok.”
Alleluja … Örvendezzünk, ujjongjunk és dicsőítsük őt! (Jel 19,41.5.7.a).