Szeressük Istent és testvéreinket! – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 31. vasárnapra

Az evangéliumokban gyakran olvasunk arról, hogy Jézus nyilvános működése során az írástudók, farizeusok és szaducceusok – tehát a vallási élet vezetői, a mózesi törvény ismerői - folytonosan akadékoskodnak, tőrbe akarják csalni Mestert, vádolják Jézust és tanítványait, mert áthágják a számtalan aprólékos előírást és tiltást; tehát azok akadékoskodnak, akik nem tartják meg a főparancsot, az Isten- és emberszeretet törvényét. Mi a lényeg, mi a főparancs? – kérdezi a vasárnapi perikópában is az egyik írástudó. Jézus az ószövetségi főparancsot idézi a Másodtörvényből (6, 4-5): „Halld Izrael!”

„Szeresd uradat, Istenedet!” Az ember nem szereti spontánul, mintegy ösztönösen Istent, akit nem lát, akinek szeretetre méltóságát közvetlenül nem tapasztalja meg. Nem úgy vagyunk Vele, mint a barátságban, a szerelemben, a kölcsönös ajándékozásban, vagy a családi személyes kapcsolatokban. A filozófusok Abszolútumát, vagy a vallások Legfőbb Lényét legfeljebb imádják, félelemmel hódolnak előtte. Istent csak úgy szerethetjük, hogy Ő kinyilatkoztatja magát, kinyilatkoztatja, hogy Ő előbb szeretett minket örök szeretettel, és Fiában, Jézus Krisztusban gyermekeivé fogadott bennünket. És viszontszeretünk is az ő kegyelmi ajándéka. Isten szeretete kiárad lelkünkbe a Szentlélek által (Róm 5, 5), ha mi kitárulunk az ajándéknak. De még ez a kitárulás is az ő ajándéka. Istent nem lehet felülmúlni nagylelkűségben.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Jézus nem eltörölni jött a mózesi törvényt, hanem beteljesíteni, tökéletesebbé tenni, ahogy a Hegyi beszédben tanítja. Jézus eredetisége túl van a régi főparancs megismétlésén. Új parancsolatot ad (Jn 13, 34): „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is!” Jézus pedig életét adta barátaiért, sőt ellenségeiért is. Erre szintén képtelenek vagyunk saját erőnkből.

Már az is nagy eredmény, ha megtartjuk az aranyszabályt – vagyis az önszeretet mércéjével mérjük a másokhoz való viszonyunkat: „Amit akartok, vagy nem akartok, hogy nektek tegyenek, vagy ne tegyenek az emberek, ti se tegyétek, vagy ne tegyétek nekik.” De áldozatot vállalni másokért, jót gondolni és jót tenni viszonzást nem várva, megbocsátani, nem viszonozni a rosszat rosszal, ez már az isteni kegyelem műve bennünk. Csak a nagy szentek képesek arra, hogy – Jézus példájára – még az életüket is feláldozzák embertestvéreikért. Modern példának idézhetjük Maximilián Kolbe hősies tanúságtételét.

Legyünk szerényebbek: a mindennapi életben számos lehetőség, helyzet adódik, amikor a testvéri szeretet kis gesztusait gyakorolhatjuk. Idézzük Szent Pál szeretethimnuszát: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal…” Hála Istennek, a mi korunkban is az Egyház nemcsak a hit, hanem a szeretet számos példaképét is felmutatja.

De itt él az oltárra nem emelt hiteles keresztények serege is közöttünk, akiket Krisztus Szentlelke vezérel és éltet, és naponta meghozzák a szeretet gyümölcseit, amelyeket az utolsó ítéleten felmutathatnak a számon kérő Bírónak: „Éheztem, és ennem adtatok, beteg voltam, és meglátogattatok, magányos és szenvedő voltam, és meghallgattátok panaszomat, együtt örültetek velem…” Jézus azonosította magát a legkisebb embertestvérrel.


(Mk 12, 28b-34)