A Zsinat – ötven év után – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

A nyári vasárnapokon már tartottam egy sorozatot a most kezdődő Hit Éve és az 50 évvel ezelőtt megnyitott II. Vatikáni Zsinatra emlékezve, amellyel az őszi szinóduson is foglakoznak. Magának a zsinatnak a lefolyását Belgiumból, majd Párizsból figyeltem, amikor doktori disszertációmat készítettem. A televízió híradásain kívül naponta olvastuk az izgalmas beszámolókat: a Le Monde-ba Henri Fesquet, a Le Figaro-ba René Laurentin írta a zsinati krónikát. Elmélyültebb volt a jezsuiták havonta megjelenő folyóiratában, az Etudes-ben P. Rouquette beszámolója és kritikája.

A zsinat vége felé, 1965 nyarán egy hónapot a Vatikáni Rádiónál helyettesítettem, hogy a magyar tagozat vezetője, P. Orbán Miklós - aki egyedül maradt fiatal segítője, Szabó János rendtársunk hegyi balesetben történt halála után - elmehessen szabadságra. Tetszett az Örök Város szellemi légköre. Egy hónapig a vatikáni hírek után folyamatosan ismertettem Xavier Léon-Dufour francia jezsuita Jézus története és az Evangéliumok c. könyvét (Később, a hetvenes évek elején, többedmagammal magyarra fordítottuk és P. Nagy Ferenc munkatársammal kiadtuk a Léon-Dufour által szerkesztett Biblikus Teológiai Szótár, amelyet aztán átengedtünk a Szent István Társulatnak hazai kiadásokra.)

Doktori disszertációmat Párizsban 1966 decemberében védtem meg, és karácsonyra már Rómába érkeztem a Vatikáni Rádióhoz. Pedig Belgiumban, Leuvenben kellett volna teológiát tanítanom. De Szabó János rendtársam balesete miatt megváltozott rendeltetésem. Tehát a zsinat befejezése után kezdtem meg itt munkámat. A világegyház szívében kezdtem dolgozni, még elevenek voltak a zsinati emlékek. P. Orbán többször hangoztatta, és 1969-ben egy rendi beszámolóban leírta: „A Vatikáni Rádió első boldog aranykora a zsinat ideje volt. A zsinat napjaiban mindennap újat és érdekeset tudtunk adni, míg a zsinat utáni évek munkája a dogmatika, az exegézis új útjai ismertetésének a jegyében folyik.” Ez volt tehát jórészt az én feladatom, a vatikáni hírek és irodalmi adások mellett. (Istenkeresés a modern irodalomban.) Sorra ismertettem a zsinat dokumentumait, ami azért is fontos volt, mert ezek az okmányok Magyarországon kis füzetekben lassan láttak napvilágot, - az összes csak 1975-ben, tíz évvel a zsinat befejezése után. Kezdetben csak az Új Ember főszerkesztője, Saád Béla és a békepap Vitányi György könyvei tájékoztattak a zsinati eseményről és tanításról, meglehetősen egyoldalúan. Később Cserháti József püspök, Gál Ferenc, Nyíri Tamás és a nemrég elhunyt Szennay András bencés könyvei alaposabban ismertették a zsinati teológiát.

Az újabb nemzedéknek nincs fogalma, kellő ismerete a II. Vatikáni zsinattal bekövetkezett „kopernikuszi fordulatról”. Yves Congar domonkos, a zsinat egyik vezető teológusa hangoztatta tíz évvel a zsinat után, 1975 decemberében a La Croix című katolikus napilapnak adott interjújában. „XII. Piusz egyháza – jóllehet e nagytekintélyű pápának szellemi kisugárzása rendkívüli volt – valami hihetetlen képet mutatott, amiről a mai fiataloknak fogalmuk sincs. Róma abban az időben minden területen szigorúan és hatékonyan gyakorolta a szabályozó szerepet, az ellenőrzést: nemcsak a teológiában, amely akkor a római skolasztika volt, hanem a jogrendszer, az erkölcs és a kultúra területein is.

Ehhez viszonyítva XXIII. Jánosa pápa igen nagy újdonságot hozott. Már magának az új pápának a személyisége is nagyon különbözött elődjétől: XII. Pius arisztokratikus megjelenésű volt, zárkózott; János pápa szegény családból származott, mindig is közel maradt az egyszerű emberekhez. Mihelyt megválasztották, rögtön olyan tetteket hajtott végre, amelyek új stílust jeleztek. Pl. meglátogatta a Regina Coeli börtönt. Kiadta Pacem in terris kezdetű körlevelét, amelynek rendkívüli visszhangja lett. Az emberek rögtön érezték, hogy testvérük szól hozzájuk. De főleg legkiemelkedőbb tettét kell említenünk: hamarosan megválasztása után bejelentette, hogy egyetemes zsinatot hív össze. A zsinat megnyitotta az ajtókat és az ablakokat az egyházban. János pápa szót engedett az egyháznak, míg XII. Piusz uralkodása alatt lényegében megelégedtek a pápa szavainak visszhangozásával.”

János pápával új pünkösdöt, tavaszi megújulást vártunk a zsinattól. A kibontakozás, a zsinat recepciója lassú volt. Negyedszázados vatikáni rádiós szolgálatom során, a hatvanas évek végétől a hetvenes és nyolcvanas években át kellett élnem az európai kulturális válságot, ebben az általános tekintélyi válságot, az egyház elleni kontesztálásokat, a zsinati tanítás túlzó progresszista és konzervatív magyarázatait. A zsinati „recepció” (befogadás) nagyon lassan haladt előre a sorra megszervezett püspöki szinódusok tanításai ellenére. Egy példát említek: Nagy izgalommal vártuk VI. Pál körlevelét a születésszabályozásról. Ott szorongtam én is a Szentszék sajtótermében az újságírók tömegében. Lambruschini morálteológus ezzel kezdte a Humanae vitae k. körlevél bemutatását: „Ez a pápai körlevél kötelező a katolikusoknak, de nem tévedhetetlen.” Már hallottunk arról, hogy a szakbizottságban két vélemény alakult ki. Aztán megtudtuk, hogy a haladó teológusokból álló többség véleménye az volt, hogy a házasság egészének nyitottnak kell lennie a gyermekáldás felé, de nem minden házastársi aktusnak, ahogy a konzervatív kisebbség a hagyományos véleményt vallotta. És ez utóbbit fogadta el VI. Pál.

Az 1968-as diáklázadás Európa-szerte többek között tekintélyi válság volt. És ez az 1968-as Humanae vitae után az egyházban is felerősödött. Bírálták a római centralizmust, amely a helyi egyházakat nem veszi kellőképpen figyelembe. Terjesztették a kontesztáló teológusok ún. kölni nyilatkozatát és más tiltakozásokat. Egyháziak tömegesen léptek ki a „keretből”, hagyták el a papi szolgálatot és a szerzetesrendeket. A püspöki szinódusokon nemcsak a születésszabályzás problémáját feszegették, hanem – főleg afrikai főpásztorok – felvetették a papi cölibátus nehézségeit, de ezt levették a napirendről. Már nemcsak a születésszabályozásról folyt a vita, hanem a teológusok bírálták VI. Pál, majd II. János Pál tanítását, „restaurációról” beszéltek, vagyis azt hangoztatták, hogy visszalépés történik a zsinati tanításhoz viszonyítva. Erre Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa reagált, aki a zsinaton a haladó szárnyhoz tartozott, de később – látva a túlzásokat, a kontesztálások révén felerősödő hittani és erkölcsi relativizmust - próbálta helyreállítani az egyensúlyt II. János Pál megnyilatkozásait sugallva, támogatva.*

II. János Pál is, XVI. Benedek is több ízben kijelentették, hogy - XXIII. János és VI. Pál nyomán – visszafordíthatatlanul elkötelezték az egyházat a II. Vatikáni zsinat reformjának és tanításának megvalósításában.

Az 1989/90-es politikai fordulattal, a kommunizmus összeomlásával a volt „szocialista” országokban is új lehetőségek nyíltak, hogy felgyorsítsák a zsinati aggiornamentót (korszerűsödést). Ezt sürgette a Szentatya első magyarországi útja alkalmával és utána is, pl. a magyar főpásztorok ad limina látogatásakor. Jobban meg kell ismernünk a zsinat tanítását, hiszen csak így lehetséges annak gyakorlati alkalmazása. Hála Istennek – minden nehézség ellenére – a magyarországi egyház újraéledt. Most már a politikai hatalom nem fékezi a „kis lépéseket”. Az egyház pásztoraira és híveire vár a feladat, hogy siettessék a tavaszi kibontakozást. A mostani püspöki szinódus is segíti ebben a helyi egyházat.

*Joseph Ratzinger/XVI, Benedek teológiai fejlődéséről lásd sorozatomat a VR honlapján.