„A házasság Isten szándéka szerint” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 27. vasárnapra

A jelenlegi világválság elemzésekor sok szó esik a házasságról, amely Isten terve szerint egy férfi és egy nő szerelemkapcsolata, természetes gyümölcse pedig a gyermek(ek). A jelenlegi pánszexualizmus, a fiatalok házasságkötés nélküli együttélése, a válások félelmetes szaporodása, az abortuszok, a homoszexuális kapcsolatok terjedése stb. mind felveti a házasság súlyos problémáját. Világos, hogy ide kapcsolódik az egyik szülőt, vagy mindkettőt nélkülöző gyermekek nevelésének kérdése, vagy pl. az egykézők, ill. gyermektelen családok miatt a papi és a szerzetesi hivatások megfogyatkozása. A Katolikus Egyház vezetői (pápai megnyilatkozások) és a lelkipásztorok keresik a kiutat az alapjában véve erkölcsi válságból, hirdetve a Teremtő által akart és Krisztus által szentségi rangra emelt házasság eszményét, továbbá a keresztény szellemű politikusok, társadalmi felelősök is igyekeznek „családbarát” törvényeket/rendelkezéseket hozni. De a törvények, az isteni parancsolatok hűséges megtartásához a hívőknek kegyelmi segítségre van szükségük.

A hívő keresztény házasok úgy tekintik a nemző tevékenységet, mint együttműködést a Teremtővel. Mert gyermeket nemzeni nemcsak annyit tesz, mint új életet hozni a világra, hanem beleegyezni abba, hogy – együttműködve Vele – Isten halhatatlan embert teremtsen. Nagy titok ez, magyarázta Szent Pál az Efezusi levélben (5, 21-32): a férfi és a nő kapcsolata, egysége Krisztus és az Egyház jegyesi kapcsolata jeleníti meg. Szent Pál is (1Kor 7, 10-11), miként Jézus (Mk 10, 6-2; Ter 2, 24) a Teremtő tervére utal: A férfi és a nő testben egy lesz; „amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.”

A házasságra való felkészítésnél a szexualitás/szerelem perszonalista értelmére kell rávilágítani. A fiatal csak akkor lesz felnőtt személy, ha nem kizárólag a maga élvezetét keresi, hanem megnyílik a másik felé, tehát a birtoklási tárgy helyett személynek tekinti, akivel a kölcsönös ajándékozással szerelem/szeretetkapcsolatba lép. Szeretlek, mert vagy, azt akarom, hogy minél több légy, hogy együtt legyünk. Az igazi szerelemben mindig jelen van valami abszolút. Paul Claudel Selyemcipő c. drámájában a főhős, Rodrigue mondja: „Amit szeretek őbenne, az egyáltalán nem az, ami eltűnhet, és távol lehet, ami egyszer megszűnhet szeretni engem, hanem azt szeretem benne, ami lényének oka, azt, ami csókjaim mélyén az életet fakasztja, nem a halált.” Éppen ez, valami abszolútnak és öröknek az akarása magyarázza, követeli az igazi szerelem kizárólagosságát, vagyis a monogámiát és a házasság felbonthatatlanságát.

De mivel az ember testben és időben él, alá van vetve a változandóságnak. A nemi ösztön változékony: egy idő után gyengül, és végül kialszik. A csak érzéki szerelemben a férfi és a nő kapcsolata nem tartós. Csak az igazi szeretet tart. Jean Guitton katolikus filozófus írja: Az igaz, hogy a házasság a szerelem eredménye, de még igazabb, hogy a szerelem a házasság gyümölcse. A szerelem művészete egyáltalán nem a gyönyör receptjeinek összessége, ahogy ezt Ovidius, Catullus és a szabadosság szóvivői gondolják, hanem az a tudomány, amely megőrzi és növeli egy hosszú emberi élet folyamán az ifjúság annyira illanó szerelmét. Mert a szerelem, mint minden normális érzelem – a mély azonosság ellenére is, amelyet a hűség fejez ki – állandó átalakuláson megy át.” A házassági hűség egy egész élet feladata. Ennek megvalósítására segíti a keresztény házasokat a szentségi kegyelem.

(Mk 10, 2-16)