A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc sorozata: Paul Claudel megtérései

A XX. századi konvertiták között általában első helyen emlegették Paul Claudel (1868-1955) költőt, drámaírót, aki költeményeiben és vallomásaiban többször beszámolt arról a „mennyei villámcsapásról”, amely 1886 karácsonyán a párizsi Notre-Dame székesegyházban a vesperás alatt érte. A 18 éves egyetemi hallgató gyötrődő lelkében, aki már Rimbaud „Villanások” c. versgyűjteményei olvasásakor kezdett kilábalni a XIX. századi hitetlen, materialista, pozitivista világnézetből, a kegyelem hatására égi fény gyúlt. Az élő Isten megérintette szívét. Így vallott: „Íme, egyszerre Valaki lettél!” „Ó Istenem! Nevemen szólítottál…” „Uram, megtaláltalak téged; ledöntötted bálványaimat!”

A híres esemény centenáriumáról 1986-ban Párizsban megemlékezést tartottak. II. János Pál is 1986. december 21-én, az Úrangyala-ima után, e szavakkal emlékeztetett Paul Claudel megtérése 100. évfordulójára: ”Hálát adok Istennek ezért a nagy kegyelemért, amely végig vezette ezt az írót jelentős lelki útján: ez (az esemény) korunk számára rendkívüli tanúságtétele marad a hitetlenségből a hitre való megtérésnek.”

Valójában – ma már világosan látjuk – Paul Claudel megtérése nem volt olyan pontszerű, mint azt sokáig tudtuk. Ma már Claudel megtéréseiről (többesszámban!) beszélnek életrajzírói.

A nyolcvanas évektől kezdve Claudel életrajzírói, kritikusai kezdték bírálni a katolikus Claudel „robusztus hitét”, feltárva a dogmákhoz feltétlenül ragaszkodó „civil egyházatya” életének árnyoldalait, többek között Rose (Rosalie) Vetchez fűződő házasságtörő szerelmét, valamint nővére, Camille Claudel, a híres szobrász, Rodin kedvesének tragédiája iránti érzéketlenségét (Camille 1913-1943 között elmegyógyintézetben élt, testvére nem látogatta), továbbá a dialógus hívei elítélték a prozelita Claudel türelmetlen térítési igyekezetét.

Főleg ezeket az árnyoldalakat hangsúlyozta nemrég a rangos bal-liberális napilap, a Le Monde 2012. július 28-i számának kulturális rovata négy nagy oldalon. Miután Claudel rokonainak örökösödési viszályát szellőztette, a katolikus költő szellemi örökségét, katolikus világnézetét bírálta, miközben főbb drámáit, elsősorban a valós szerelmi történetből született Partage de midi c. drámáját kellőképpen méltatta, fényképekkel illusztrálva a szerzők írásait. Ezek főleg Gérald Antoine 1988-as Claudel-monográfiájára hivatkoztak: Paul Claudel avagy a zseni Pokla.

Hosszú évtizedekig Claudel életműve legjobb ismerői hallgattak arról a szerelmi drámáról, amelyet Kínában 1901 és 1904 között átélt, és amelyből legszebb drámája, a Partage de midi (Déli osztozás) született. Ezt a döntő életszakaszt főleg Gérald Antoine 1988-as hatalmas Claudel-monográfiája tárta fel.

A fiatal konzul-költő 1900 októberében Kínába tartva az Ernst Simonis hajón ismerkedett össze a lengyel származású Rosalie/Rose Vetch asszonnyal, egy négy-gyemekes huszonkilenc éves, feltűnően szép családanyával, aki kereskedő férjével szintén Kínába utazott. A fiatalasszony meghódította a „megtért” költőt, aki egy ideig arra gondolt, hogy bencés szerzetes lesz. A négy évig tartó szerelem, amelyet a Déli osztozás c. dráma (Ysé és Mesa szerelmi drámája) örökített meg, azzal szakad meg, hogy Rose – Claudel kislányával a szíve alatt eltűnik egy harmadik férfivel Európában. A férj és a szerető hiába keresik. Rose és Claudel kislánya, Louise 1905-ben születik meg. Claudel csak tizenhárom év múlva talál rá. 1906-ban megnősül. A vihar elcsitul, de a szenvedélyes szerelem ihlető emléke vissza-visszatér Claudel későbbi költészetében, drámáiban, egészen az 1924-es Selyemcipőig. Jóllehet nagyon fájdalmas volt Rose szakítása, Claudel később Isten kegyelmének tartotta, hogy az asszony otthagyta. Harminc évvel később ezt írta Duhamel író barátjának: „Megismertem az igazi poklot, megismertem ezt az asszonyt. (…) ; ez négy évig tartott, és csoda révén szabadultam meg, mert ha ő nem hagyott volna el, én sohasem hagytam volna el őt…”

Az említett „árnyoldalak” feltárásával szemünkben nem csorbul Claudel nagysága a keresztény világnézet szempontjából. Bűnös ember volt, mint minden keresztény, mint valamennyien azok vagyunk. De végül – kemény ellenállás után - engedett a kegyelemnek. Azzal, hogy feltárták a megtért költő életének drámai szakaszát, tehát azzal, hogy leemelték a piedesztálról, és emberközelbe hozták ezt a „civil egyházatyát”, csak rokonszenvesebbé vált szemünkben. Osztom Claudel életműve több jeles ismerője (pl. F. Varillon, H. de Lubac és X. Tillette jezsuiták) nézetét: továbbra is csodálom küzdelmes hitét, és ma, a terjedő ateizmus korában, meghajlok a hívő katolikus tanúságtétele előtt.

Figyelemre méltó, hogy a kétszer is megtért, robusztus katolikus hitű Paul Claudel maga is buzgó térítő lett író- és művész társai körében. És egyeseket éppen a Déli osztozás drámája hozta először kapcsolatba a hitvalló diplomata költővel Ezt a tényt bőven kifejti és dokumentálja Frédéric Gugelot 2010-ben megjelent monográfiája a XIX/XX. századforduló konvertitáiról. Megemlítem a leghíresebbeket, akik jórészt Claudellel való kapcsolatuknak köszönték megtérésüket: Francis Jammes, Gabriel Frizeau, Jaques Rivière, Henri-Alain Fournier. Ez utóbbi ezt írta 1907-ben barátjának, J. Rivière-nek: „Ma reggel nagyon erős csodálattal voltam Claudel és a Déli osztozás iránt; de csakhamar lázadtam a (költő) misszionárius ellen; erős vágyat éreztem, hogy teljes szemtelenséggel válaszoljak neki: én ez és ez vagyok, és Önben ezt és ezt csodálom. Hadd lássa, hogy nem tud meghódítani!” De a két barát, a drámaírót csodálva és vele kapcsolatban maradva, tovább folytatja Isten-keresését, és végül a kegyelem győz. Claudel életművének ismerői megjegyzik, idézve magát a költőt is: bizonyára Claudel, aki bencés akart lenni, az elmulasztott papi hivatást így, „mint nyomorult író” igyekezett gyakorolni.

1 Gérald Antoine, Paul Claudel ou l’Enfer du génie , R. Laffont, Paris , 1988, chap. IV: „La forte flamme” méridienne, (1901-1905)
2 Igaz, Henri Guillemin, Le „converti” Paul Claudel (1968) c. könyvében már világosan utal arra, hogy az 1886-os villámcsapás-szerű megtérés nem volt végleges. Könyve VII. fejezetét, amelyben megírta az 1901-1904 közti évek drámáját, diszkrécióból üresen hagyta, és szövegét elhelyezte a Nemzeti Könyvtárban.

3 Frédéric Gugelot, La conversion des intellectuels au catholicisme en France (1885-1935), CNRS Éditions Paris 2007, 2010, 474kk.