A hét szentje: Assisi Szent Ferenc – Arkadiusz Nocoń atya sorozata

A világszerte ismert és más vallásúak által is tisztelt szent kötelező emléknapját október 4-én tartjuk. Szent Ferenc, a „Szeráfi atya”, az első történelmileg igazolt stigmatikus, az egyetlen szent, akinek nem voltak ellenségei. Assisiben (Olaszország) született 1181. szeptember 26-án, ugyanott halt meg 1226. október 3-án. 1228. július 15-én IX. Gergely Assisiben szentté avatta. Ereklyéje Assisiben található a Szent Ferenc bazilikában. A ferencesek és Olaszország védőszentjét Boldog II. János Pál 1979. november 29-én közzétett Bullájával az ökológusok védőszentjévé is nyilvánította.
Eredeti nevén Bernardone János. Az olaszországi Umbria tartomány Assisi nevű városában született, ahol szülei, Péter és Johanna, posztóüzletet vezettek és a város egyik legtehetősebb polgárainak számítottak. A kis János, vagy inkább a kis Ferenc – vagyis a kis „Francia” –, ahogy őt apja hívta, mivel felesége francia származású volt, megtehette, hogy iskolába járjon, hogy apja szakmáját kitanulva egyszer majd nyomdokaiba léphessen. Sokoldalúsága ellenére Ferencnek azonban nem volt sietős sem a tanulás, sem az üzlet. Fiatalkorát gondtalanul töltötte el barátai társaságában: énekelt, verseket írt, szórakozott. Barátai felé nagyon bőkezű volt, ezért hamar a vezetőjük lett, akikkel együtt álmodozott a lovagi hírnévről.

Húsz évesen háborúba vonult Perugia ellen, ahol fogságba esett és súlyosan megbetegedett. Felgyógyulása után még egyszer szerencsét próbált a katonaéletben, de lelkében már más háborút vívott. Végül szakított a világgal: otthagyta barátait, apja üzletét, álmait és a hírnév utáni vágyat. Magányban, szegénységben és imádságos virrasztásban kívánt Krisztus tökéletes követőjévé válni és „újjáépíteni Egyházát”. Rövidesen tanítványok gyűltek köré, a pápa pedig jóváhagyta az általa összeállított Regulát: megalakult a Kisebb Testvérek Rendje, a Klarissza Nővérek Rendje és a Harmadik Rend, amelyet a laikusoknak szánt.

1224. szeptember 14-én legnagyobb vágya valósult meg, hogy teljesen hasonlóvá váljon isteni Mesteréhez: Krisztus szeráf (angyal) alakban jelent meg neki és sebhelyeivel ajándékozta meg őt. Az Egyház történetében ez az első bizonyított stigmatizáció, amelytől kezdve Ferencet „Szeráfi”-nak hívjuk. Ettől a misztikus élménytől kezdve, amelyet az Alverna-hegyén szerzett, még két évig élt, de missziós munkát már nem végzett. Innentől kezdve Isten fokozatosan megfosztja mindenétől. És éppen ebben az időszakban, amikor a legnagyobb megpróbáltatásokat éli át, amikor elveszti látását és maláriában szenved, amikor gyomorfekély és reuma gyötri testét, akkor írja híres Naphimnuszát, a legörömtelibb imát, amelyet a keresztény világ ismer:

[…] Áldott légy, Uram, és minden alkotásod, legfőképpen bátyánk, a Nap,
aki a nappalt adja, és aki reánk deríti a te világosságod…
Áldjon Téged, Uram, a Hold és minden csillag, amelyeket az égen alkotta kezed…
Áldjon Téged, Uram, Szél öcsénk, a levegő, a felhő, a jó és rút idő, akik által élteted minden alkotásodat…Áldjon Téged, Uram, Víz húgunk… Tűz bátyánk… és Föld anyánk, aki minket táplál és magába fogad…
Dicsőítsétek és magasztaljátok Uramat, adjatok Neki hálát és szolgáljatok neki alázatban […]
* * *

Az átlag keresztény tudatában Szent Ferencről gyakran egy leegyszerűsített kép él, akit körbevesznek a virágok, a madarak és a mancsát feléje nyújtó farkas. Ez a misztikus és stigmatizált szent azonban hús-vér ember volt. Olyasvalaki, aki a XIII. században nemcsak kivezette az Egyházat a válságból, hanem véghezvitte benne a legnagyobb „reformot”, ami a mai napig tart. Vajon ki tudná összeszámolni azt a sok szentet, akiket magával ragadó példája az evangéliumi radikalizmus útjára vezetett: Padovai Szent Antal, Szent Bonaventúra, Sziénai Szent Bernardin, Alcantarai Szent Péter és még sokan mások – nem számolva a magyar szenteket. Vajon ki tudná felsorolni azoknak a sokaságát, akik a századok folyamán az Assisi Szent példájától indíttatva megtapasztalták az isteni kegyelem érintését?

* * *

„Talán amerikai volt – emlékszik vissza Waldemar Łysiak a Szent Ferenc sírjánál történt eseményekre – magas, szőke, fiatal, széles vállakkal, farmerben és szandálban. Ott állt és lenéző, gúnyos mosollyal az arcán tekintett az oltár körül térdelő emberekre. Tüntetőleg hangosan rágózott. Magasabbnak érezte magát – nem volt nehéz, hiszen állt – és felvilágosultabbnak. Nem tudom már meddig tartott ez az állapot. Csak arra emlékszem, hogy a tekintete lassan átalakult, mint aki megdöbbent, hogy feltűnő viselkedése közömbösen érinti az ott térdeplő tömeget. A mosoly eltűnt püffedt arcáról, majd mintha lassan kihűlt és furcsa mód összezsugorodott volna. Abbahagyta a csámcsogást, majd váratlanul kivette a szájából a rágógumit és szégyenlősen a zsebébe rejtette. Letérdelt. Először csak az egyik térdére, majd mindkettőre és lehajtotta fejét. Erre a jelenetre életem végéig emlékezni fogok, bár teljesen sosem fogom megérteni a történteket. Ha valaki ezt nekem elmesélte volna, lehet, hogy nem hittem volna neki. De én láttam”.

* * *

Felfoghatatlan, hogy az, akit ilyen nehéz követni, aki a mai kor embere számára ennyire távolinak és másnak tűnik, mégis bámulatba ejt minket, és nemcsak keresztényeket, hanem más vallásúakat, sőt hitetleneket is magával ragad személyisége. „Ő talán az egyetlen szent – ahogy méltán megjegyezte valaki –, akinek nincsenek ellenségei és általánosan, mindenki elfogadja.” Mivel magyarázzuk ezt a jelenséget? Ha csak nem az emberi szív mélyén rejtező szüntelen vággyal a „béke és a jó”, az „öröm és az egyszerűség” iránt.

Élete utolsó óráján a Porciunkula csupasz földjén fekve arra kérte testvéreit, hogy énekeljenek. Kérésére könnyekig elérzékenyülve elkezdték énekelni a Naphimnuszt, amelyet még Ferenc költött betegsége idején. A himnuszhoz még hozzátette az utolsó versszakot: Áldjon Téged, Uram, nővérünk a testi Halál. Így halt meg az, akinek sikerült kibékítenie ezen a földön a szeretetet a szenvedéssel, az embert a farkassal, az életet a halállal.


Istenünk, Te úgy akartad, hogy Assisi Szent Ferenc szegénységben és alázatosságban Krisztushoz legyen hasonlóvá, add, hogy ezen az úton haladva Szent Fiadat kövessük, és Veled egyesülve tölts el minket örömöddel és szereteteddel. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
Arkadiusz Nocoń atya írását lengyelből Szemere János atya fordította magyarra.

(vm)