2012-09-20 16:46:21

Isten Fia alázata és szenvedése – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 25. vasárnapra


RealAudioMP3 A vasárnapi evangélium két részből áll: Jézus megjövendöli szenvedését és a tanítványok versengése. Már korábban is (a színeváltozás és Péter hitvallás után) Jézus megjövendölte szenvedését, kereszthalálát és feltámadását. Most Galileán keresztül haladva ismételten bejelenti az értetlen tanítványoknak: „Az Emberfia az emberek kezébe kerül és megölik, de halála után harmadnapra föltámad.” Múlt alkalommal már elmélkedetünk arról, hogy Jézus fokozatosan vezeti rá tanítványait/apostolait személye titkára. Mert ők is, mint általában a korabeli zsidók nem szenvedő messiást vártak, hanem inkább politikai szabadítót, erős forradalmárt, aki felszabadítja Izraelt a római elnyomás alól. A tanítványok nem értették meg Jézus szavait, „de nem merték faggatni” Jézust, jegyzi meg Márk evangélista. Csak húsvét, ill. a Szentlélek eljövetele után értik meg, hogy az Üdvözítőnek a kereszt által kellett bemennie dicsőségébe.

Amikor megérkeztek Kafarnaumba, Jézus megkérdezte tanítványait, hogy miről beszélgettek útközben. „Azok hallgattak.” Mert szégyellték bevallani a Mesternek, hogy arról vitatkoztak, ki a nagyobb közülük. Ekkor Jézus az alázatosságra tanítja őket: „Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenkinek a szolgája.” Ő maga majd példát ad az alázatos szolgálatra az utolsó vacsorán, amikor megmossa tanítványainak a lábát. De egész életével és halálával beteljesíti az Izajás által megjövendölt szenvedő Szolga sorsát. Erről szól a Filippieknek írt levél 2. fejezetének Krisztus-himnusza. Az örök Fiú nem ragaszkodott isteni állapotához, emberré lett (anélkül, hogy elveszítette volna Istenségét), kiüresítette önmagát, megalázta magát, felvette a szolga alakját, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig, ezért az Atyaisten megdicsőítette, és mindenek Urává tette.

Erről a misztériumról elmélkedve kinyithatjuk François Varillon francia jezsuita Isten alázata és szenvedése c. csodaszép könyvét. Franciául két könyvben jelent meg, de magyar fordításom római kiadásában egybekapcsoltam őket. (A Szent István Társulatnál 2002-ben második kiadásban is megjelent.) A „Hatalom és alázat” c. II. fejezet elejéről idézek: „Isten tettei által nyilatkoztatja ki mivoltát. Az emberre vonatkozó terve, amely Jézus Krisztusban valósult meg, feltárja legbelsőbb létét. Benne nem lehet szétválasztani a tettet és a létet. Ha a Megtestesülés az alázat tette, ez azt jelenti, hogy Isten alázatos. Aki engem látott, látta az Atyát’, mondja Jézus (Jn 14, 9). Amikor tehát látom, hogy alázattal megmossa az emberek lábát, ’látom’ – ha igazat mond –magát Istent, aki titokzatosan Dicsősége legmélyén örökösen alázatos Szolga.” E meghökkentő paradoxont Varillon atya jobban megvilágítja az igazi szeretet élményére hivatkozva. „Az ember megsejti, hogy gőgösen szeretni nem igazi szeretet. Ha Isten Szeretet, akkor alázatos.”

„A teremtmény egészen spontánul a Hatalom irányában keresi Istenét… Ha kereszténnyé lett, és arra hívják, hogy szemlélje a megfeszített Krisztus abszolút tehetetlenségét, makacsul ragaszkodik az első megközelítéshez, amely megjelölte. Mivel rosszul tért meg, az isteni két képe között ingadozik; többé-kevésbé összeegyezteti őket, mivel képtelen egyesíteni őket; a pogány, uralkodó Hatalom képe változatlanul megmarad alul, fölébe nyomódik a keresztény kép a Tehetetlenről, aki agonizál és meghal. E két kép együttese tragédia a lélek és a szellem számára - igaz, Isten Mindenható. De milyen Hatalomról van szó? Ez a Kálvária Mindenhatósága, amely kinyilatkoztatja a végtelen Lény mindenhatóságának igazi természetét. A szeretet alázata adja a titok kulcsát: kevés hatalom kell az önmutogatáshoz sok a visszahúzódáshoz. Isten az alázat (visszahúzódás) határtalan Hatalma.”

(Mk 9, 30-37)








All the contents on this site are copyrighted ©.