Isten Fia alázata és szenvedése – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 25. vasárnapra
A vasárnapi evangélium
két részből áll: Jézus megjövendöli szenvedését és a tanítványok versengése. Már korábban
is (a színeváltozás és Péter hitvallás után) Jézus megjövendölte szenvedését, kereszthalálát
és feltámadását. Most Galileán keresztül haladva ismételten bejelenti az értetlen
tanítványoknak: „Az Emberfia az emberek kezébe kerül és megölik, de halála után harmadnapra
föltámad.” Múlt alkalommal már elmélkedetünk arról, hogy Jézus fokozatosan vezeti
rá tanítványait/apostolait személye titkára. Mert ők is, mint általában a korabeli
zsidók nem szenvedő messiást vártak, hanem inkább politikai szabadítót, erős forradalmárt,
aki felszabadítja Izraelt a római elnyomás alól. A tanítványok nem értették meg Jézus
szavait, „de nem merték faggatni” Jézust, jegyzi meg Márk evangélista. Csak húsvét,
ill. a Szentlélek eljövetele után értik meg, hogy az Üdvözítőnek a kereszt által kellett
bemennie dicsőségébe.
Amikor megérkeztek Kafarnaumba, Jézus megkérdezte tanítványait,
hogy miről beszélgettek útközben. „Azok hallgattak.” Mert szégyellték bevallani a
Mesternek, hogy arról vitatkoztak, ki a nagyobb közülük. Ekkor Jézus az alázatosságra
tanítja őket: „Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenkinek a szolgája.”
Ő maga majd példát ad az alázatos szolgálatra az utolsó vacsorán, amikor megmossa
tanítványainak a lábát. De egész életével és halálával beteljesíti az Izajás által
megjövendölt szenvedő Szolga sorsát. Erről szól a Filippieknek írt levél 2. fejezetének
Krisztus-himnusza. Az örök Fiú nem ragaszkodott isteni állapotához, emberré lett (anélkül,
hogy elveszítette volna Istenségét), kiüresítette önmagát, megalázta magát, felvette
a szolga alakját, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig, ezért az Atyaisten
megdicsőítette, és mindenek Urává tette.
Erről a misztériumról elmélkedve kinyithatjuk
François Varillon francia jezsuita Isten alázata ésszenvedése c. csodaszép
könyvét. Franciául két könyvben jelent meg, de magyar fordításom római kiadásában
egybekapcsoltam őket. (A Szent István Társulatnál 2002-ben második kiadásban is megjelent.)
A „Hatalom és alázat” c. II. fejezet elejéről idézek: „Isten tettei által nyilatkoztatja
ki mivoltát. Az emberre vonatkozó terve, amely Jézus Krisztusban valósult meg, feltárja
legbelsőbb létét. Benne nem lehet szétválasztani a tettet és a létet. Ha a Megtestesülés
az alázat tette, ez azt jelenti, hogy Isten alázatos. Aki engem látott, látta az Atyát’,
mondja Jézus (Jn 14, 9). Amikor tehát látom, hogy alázattal megmossa az emberek lábát,
’látom’ – ha igazat mond –magát Istent, aki titokzatosan Dicsősége legmélyén örökösen
alázatos Szolga.” E meghökkentő paradoxont Varillon atya jobban megvilágítja az igazi
szeretet élményére hivatkozva. „Az ember megsejti, hogy gőgösen szeretni nem igazi
szeretet. Ha Isten Szeretet, akkor alázatos.”
„A teremtmény egészen spontánul
a Hatalom irányában keresi Istenét… Ha kereszténnyé lett, és arra hívják, hogy szemlélje
a megfeszített Krisztus abszolút tehetetlenségét, makacsul ragaszkodik az első megközelítéshez,
amely megjelölte. Mivel rosszul tért meg, az isteni két képe között ingadozik; többé-kevésbé
összeegyezteti őket, mivel képtelen egyesíteni őket; a pogány, uralkodó Hatalom képe
változatlanul megmarad alul, fölébe nyomódik a keresztény kép a Tehetetlenről, aki
agonizál és meghal. E két kép együttese tragédia a lélek és a szellem számára - igaz,
Isten Mindenható. De milyen Hatalomról van szó? Ez a Kálvária Mindenhatósága, amely
kinyilatkoztatja a végtelen Lény mindenhatóságának igazi természetét. A szeretet alázata
adja a titok kulcsát: kevés hatalom kell az önmutogatáshoz sok a visszahúzódáshoz.
Isten az alázat (visszahúzódás) határtalan Hatalma.”