„Az irgalmas szamaritánus és a szegények Anyjának ikonja” (II. János Pál)

Kalkuttai Boldog Teréz Szűz Ganxha (Ágnes) Bojaxhiu - liturgikus emléknapját szeptember 5-én tartjuk - 1910. augusztus 27-én született Skopjéban, amely akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott (ma Macedónia fővárosa), 1997. szeptember 5-én halt meg Kalkuttában (India). 2003. október 19-én II. János Pál pápa Rómában boldoggá avatta. Ereklyéje Kalkuttában található a Szeretet Misszionáriusai Nővéreinek rendházában. Védőszentje a szegényeknek és a hitbeli nehézségekkel küzdőknek

Albán családban született. Alig töltötte be nyolcadik életévét, amikor elvesztette édesapját, Miklóst, az öt gyermek fenntartásának terhe viszont édesanyjának Drane-nak, ennek a mélyen vallásos asszonynak a vállára nehezedett. A testvérek közül Ágnes volt a legfiatalabb, aki rendkívül jámbor, szolgálatkész és tehetséges volt egyben: szorgalmasan tanult, gyakran fellépett a színházban, gitározott és verseket írt. Érezvén magában a missziós hivatást, tizennyolc évesen belépett az írországi eredetű Boldogságos Szűz Mária Rend tagjai közé, akiket „Loretói Nővéreknek” is neveznek.

Néhány hónappal később Indiába küldték, ahol Lisieux-i Szent Teréz tiszteletére felvette a Mária Teréz nevet és elvégezte a noviciátust. Ideiglenes fogadalmainak letétele után (1931) fiatal lányokat tanított a katolikus iskolában. 1937. május 24-én letette az örökfogadalmat. Ettől a naptól kezdve Teréz anyának hívják. Folytatta a munkát az iskolában és annak igazgatójává nevezték ki. 1946-ban a lelkigyakorlatra menet belső hangot hallott (ún. hivatás a hivatásban), amely arra utasította, hogy hagyja el rendjét és szentelje magát a legszegényebbeknek velük együtt élve.

1948. augusztus 17-én öltötte magára először a fehér szárit kék szegéllyel és kiment Kalkutta utcáira, hogy az ottani nyomornegyedekben segítsen a leprásoknak, haldoklóknak és az elhagyottaknak. Kibérelt két termet – egyet az iskola számára, egyet pedig a haldoklóknak. Idővel csatlakoztak hozzá korábbi tanítványai közül néhányan. 1965-ben a Szentszék jóváhagyta az új rendet a Szeretet Misszionáriusainak Nővérei néven. Jelenleg (2012) a rendnek több mint hatszáz háza van az egész világon, a leginkább szükséget szenvedők millióinak segítenek.

Az irgalmasság műve, amelyet maga után hagyott, hatalmas: segítséget vitt és vigaszt nyújtott a haldoklóknak, a koldusoknak, a leprásoknak, az AIDS-ben szenvedőknek, a mellőzötteknek. Szilárd határozottsággal lépett fel a megfogant élet védelmében. Pártfogásába vette az árvákat, a lelenc gyermekeket, a prostituáltakat és a fogyatékkal élőket. De nemcsak ők, mi mindannyian adósai vagyunk: életpéldájáért, imáiért és szavaiért. Nincs olyan csoport, társadalmi réteg, amelyhez ne jutott volna el üzenet, amelynek ne érintette volna meg értelmét és szívét:

„Szeressétek papjaitokat – mondta a püspököknek –, mert ha ti nem fogjátok őket szeretni, nem tesznek majd tanúságot Krisztus szeretetéről”. Erről az ő szerény angol tudásával beszélt, de olyan egyszerűen és átéléssel tette ezt, hogy néhány püspöknek könny csordult végig az arcán.

„A házasság – fordult a fiatalokhoz – nehéz kereszt, olyan nehéz, hogy két személynek kell azt felemelnie, de ha képesek vagytok együtt imádkozni, mindig együtt maradtok! Ha megtudjátok, hogy egy asszony nem akarja megszülni gyermekét, hanem el akarja azt vetetni, próbáljátok meggyőzni őt, hogy hozza el nekem. Én szeretni fogom, mert az isteni szeretet jelét látom benne.”

Az amerikai feministákhoz és szerzetesnőkhöz intézett beszédében, akik a nők pappá szentelését követelték, a következőt mondta: A világon csak egy nőnek, csak egyetlen nőnek volt joga azt mondani «ez az én Testem, amely értetek adatik», annak, aki előtte azt mondta: «íme az Úr szolgálóleánya»”.

* * *

A belső hang meghallásától – amely utasította a rend elhagyására, életének a „legszegényebbek szolgálatába állításra” – a nyomornegyedekbe vonulásig és a szári felöltéséig két év telt el. Két év imádságban és „alkalmatlankodásban” az egyházi elöljáróknál, hogy engedjék meg neki követni szíve hangját. Végül célba ért. Bár alig két hónappal a kalkuttai misszió megkezdése után, amelyről teljes meggyőződéssel gondolta, hogy Isten akarata szerinti alapítás, ördögi kísértések vették hatalmukba, amelyek ötven hosszú éven keresztül gyötörték lelkét.

Ő, aki egészen fiatal korától kezdve Istenhez kötődött, sőt magán fogadalommal kötelezte el magát, hogy életében soha semmit nem utasít vissza, amit Tőle kap, egy fél évszázadon keresztül „kedvetlennek, mellőzöttnek, üresnek és hitetlennek fogja magát érezni”: „Istenem, ki vagyok én, hogy megbocsátasz nekem? – írja egyik levelében. Hívom Őt, vágyom Utána, szilárdan kitartok Mellette, de nincs Senki sem, aki válaszolna. Mondják, hogy Isten szeret engem, de a sötétség és az üresség oly hatalmas, hogy semmi sem tudja megérinteni a lelkemet. Vajon hibát követtem el, amikor vakon engedelmeskedtem a Legszentebb Szív hívásának?”

Nehéz összeegyeztetni ezeket a szavakat a fényképek millióin megörökített mosolygós arcvonásokkal. Azonban éppen ennek a fájdalmas vallomásnak köszönhetően lehet példa számos keresztény számára, akik minden őszinte törekvésük ellenére sem élnek át az imában valamiféle magasztosságot, a hitük pedig tele van kétségekkel. Teréz anya életében, mint egy tükörben, észrevehetik ők is személyes nehézségeiket, de reményeiket is, hogy az Isten utáni vágyakozás és a Belé vetett mindennapi bizalom számukra is lehet a megszentelődés útja.

* * *

Szerény és görnyedt testben a hit hőse és az emberi lélek titánja rejtezik. Ő saját magát másként látta: „kis ceruza vagyok Isten kezében” – mondta gyakran. Lehetséges, de vajon ez a „kis ceruza” nem hagy minket szégyenben a számítógépek korában?

Istenünk, Te meghívtad Boldog Teréz szüzet, hogy a kereszten szomjúságtól szenvedő Fiad szeretetére a legszegényebbek felé tanúsított felülmúlhatatlan szeretettel válaszoljon; az ő közbenjárására kérünk Téged, engedd, hogy szenvedő testvéreinkben Krisztust szolgáljuk. Aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.


Arkadiusz Nocoń atya írását Szemere János székesfehérvári egyházmegyés pap fordította