A hit felfedezése ma – Janka Ferenc atya, a CCEE főtitkár-helyettese beszámol a "Renovabis" nemzetközi üléséről

A Német Katolikusoknak a közép- és kelet-európai embereket segítő kezdeményezése, avagy közismert nevén a Renovabis, a Német Püspöki Konferencia megbízásából 1997 óta szervez nemzetközi konferenciákat. Az idei, 16. alkalommal 28 ország 348 küldötte vett részt a rendezvényen, közülük 18-an voltak Magyarországról. Janka Fernc atya a CCEE főtitkár-helyetteseként vett részt a találkozón.

„A hit felfedezése ma“ volt a címe a Renovabis 16. Nemzetközi Kongresszusának. A freisingi rendezvény az idén augusztus 30-tól szeptember elsejéig tartott és „Az evangelizáció új útjai Európában“ alcímet viselte.
P. Stefan Dartmann SJ atya, a Renovabis ügyvezetője üdvözölte a rendezvény résztvevőit, amit Robert Zollitsch érsek, a NPK elnöke nyitott meg.

Az első nap két fő referátumát a Hanna-Barbara Gerl Falkovitz, erlangeni professzornő és Thomas Halik prága professzor előadásai képezték. A professzornő filozófusokkkal folytatott párbeszédet. Kulcsfogalmai között szerepelt az „egy másvalakihez való tartozás etikája“, Krisztus kenózisának filozófiai és kultúrális jelentősége, valamint a feltámadásnak, mint az emberileg jóvátehetetlen szenvedés végső rendezésének lehetőségi feltétele“. Beszélt az eukarisztikus jelenlét eredetiségéről és hallatlan fontosságáról, aminek filozófiai és művészeti jelentőségén túl meghatározó szerepe van az Istenről szóló beszédben is.

Thomas Halik egyik központi gondolata a türelem köré szerveződött. A hit a remény és a szeretet bizonyos értelemben a türelem megnyilvánulása Isten felé. Az ateista türelmetlen Isten hallgatásával szemben. Ugyanígy türelmetlen az inkvizítor és a forradalmár is. Mélyértelmű volt a rendrakás három lehetőségéről mondott példája. A dolgokat tehetjük oda, ahol voltak, oda ahol lenniük kellene és oda, ahol jól érzik magukat. Meg kellene tanulnunk az egyházban is azt az anyai empátiát, amivel a dolgok és az emberek megtalálják azt a helyet, ahol jól érezhetik magukat.

Pénteken reggel a szervezők figyelmessége revén lehetőség nyílt egy bizánci szertartású szent liturgián való részvételre, koncelebrációra. A liturgia szépsége ünnepi fényben ragyogtatta fel a keleti katolikus közösségek egyik legértékesebb kincsét, az evangelizáció egyik sajátos útját.

A nap főreferátuma Hubertus Schönemann erfurti professzor előadása volt, amely az egykori NDK erősen szekularziált környezetében szerzett tapasztalatokból indult ki. Itt sok ember van, akit ha megkérdeznek, hogy inkább hívő vagy inkább nem, akkor azt mondja: „Egyik sem, én egyszerűen normális vagyok“. Másvalaki úgy jellemezte ezt a közeget, hogy itt az emberek nagyrésze immár azt is elfelejtette, hogy elfelejtkezett az Istenről. Ebben a közegben, de bizonyára máshol is, csakis az élet tanúságtétele lehet az elsődleges. Ezt követheti a szavak tanúságtétele. A két koreferátumban a horvátországi helyzetet Tomislav Markic mutatta be Zágrábból, magyarországi tapasztalatairól pedig Máté-Tóth András szegedi professzor beszélt. A délutáni a csoportos megbeszélések konkrét helyzetek, tapasztalatok köré szerveződve épültek fel.

Szombaton a nagy pódiumbeszélgetés címe a mai hithirdetés ökumenikus dimenziói voltak. Résztvevői: Georg testvér Taizéből, Andrew Onuferko, ukrán görögkatolikus atya, a kanadai Ottawából, Jevgenyij Pilipenko professzor, Moszkvából, Barbara Rudolf, a német evangélikus egyház főtanácsosa, Düsszeldorfból és Gregorz Rys római katolikus segédpüspök Krakkóból.

A hallatlanul érdekes és gazdag hozzászólásokból csak kettőt emelnék ki. Az egyik Andrew atya válasza arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni például Romániában, ahol az ortodox pátriárka megtitotta a közös imádságot más felekezetűekkel a híveknek és a papoknak egyaránt. Azt mondta, hogy az ökumenizmus két fél kell. Akivel lehet együtt imádkozni, azzal kell együtt imádkozni. Ha valakivel nem lehet együtt imádkozni, akkor még mindig lehet érte imádkozni. Az imádság nem a mi akaratunkon múlik, hanem a Szentlelken. Nem lehet csodálkozni azon, hogy évszázadok szakadását, félreértéseit és gyanakvását nem lehet néhány évtized alatt helyrehozni. Az ima a fő út. Ez ajándék is. Ebben Isten vendégei vagyunk.

A másik fontos hozzászólás Rys segédpüspök úré volt. Ö azt mondta, hogy az ember csak azt adhatja, amilye van. Az ökumenizmusban is csak azt élhetjük meg közösen, amit közösen vallunk és élünk. Nem spórolhatjuk meg azt a szenvedést, amit az egység hiánya jelent. Ha ezt nem vesszük tudomásul, akkor hazudhatunk, eljátszhatjuk azt, hogy nincsenek bennünket elválasztó különbségek, de igazi, valódi egységet nem hozhatunk létre.

Úgy érzem, szorosan kapcsolódik ehhez a gondolathoz Pilinszky: Mielőtt című verse, különösen ennek utolsó versszaka.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:/ nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben/ sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,/ mielőtt asztalhoz ülnénk.

Szinte nem lehet ezekben sorokban nem észrevenni Péter apostol vallomását, amellyel a katolikus egyház sziklája tagadása után bűnbánata könnyeivel ismételten megvallja szeretetét feltámadott Mestere iránt.

A hirtelen támadt tülekedés, majd sírás képei pedig a hadifogságból hosszú évek után visszatért katonák és családtagjaik egymást kereső tülekedését és a hihetetlen feszültséget és fájdalmat oldó, boldog sírását idézi fel.

Minden bizonnyal nekünk is ki kell szadulnunk bűneink fogságából, aggódva keresnünk kell egymást, a testvért, a hittestvért, ismét és ismételve meg kell vallani szeretetünket, hogy bűnbánatunk és boldogságunk könnyei célba érjenek a végső szabadság tengerében, ha vendégek akarunk lenni Krisztus eukarisztiájának mostani és eszkatologikus lakomáján, mielőtt asztalhoz ülnénk.