A szeretet belső törvénye – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 22. vasárnapra

Jézus a farizeusok és írástudók akadékoskodására – a tisztálkodási előírásokról vitatkozva – a lényegre, a szív és a lelkiismeret tisztaságára irányítja figyelmet. A hagyományokat gondosan megtartó, de az Isten parancsát kijátszó képmutatókat Izajás szavaival korholja: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de szíve távol marad tőlem. Hamisan tisztelnek engem, tanításuk csak emberi parancs.” Ismeretes, hogy zsidóknál a tisztálkodási és egyéb (pl. a szombati munkaszünetre vonatkozó) hagyományos, kicsinyes előírások/tiltások több százra rúgtak.

A betűrágó írástudók és a képmutató farizeusok gyakran azért vádolták Jézust és tanítványait, mivel áthágták ezeket az előírásokat. Most a rituális tisztálkodási előírásokról folyik a vita. A Mester szabadon értelmezi a mózesi törvényt: beteljesíti és túlszárnyalja követelményeivel az ószövetségi tízparancsolatot, amint ezt a Hegyi beszédben olvashatjuk. Most megmagyarázza, hogy nem az szennyezi be az embert, ami a gyomrába, hanem ami a szívébe jut, illetve ami a szívéből ered. „A szívből származik minden rossz gondolat, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, hamisság, kicsapongás, irigység, káromkodás, kevélység, léhaság. Mindez a gonoszság belülről ered és tisztátalanná teszi az embert.”

A társadalomban élő embereknek meg kell tartaniuk az állami törvényeket, ha azok nem ellenkeznek Isten törvényével. Manapság mindenféle (egyházi és állami) tekintély válságát éljük: a szabadságra és a lelkiismeretre hivatkoznak főleg a fiatalok. A lelkiismeret kétségkívül az a szentély, ahol az ember a legfelsőbb Tekintéllyel, a parancsoló Istennel találkozik. Mindig kötelesek vagyunk engedelmeskedni lelkiismeretünk szavának. Persze, a lelkiismeretet nevelni kell.

Isten törvénye és az egyházi tekintély a mérce. A szülőkre, hitoktatókra, katolikus intézmények nevelőire súlyos felelősség hárul ezen a téren. Hiszen a médiumok, a közélet szelleme nem ad erkölcsi irányelveket, hanem inkább a rosszra csábít, ingerel, a romlás penészgombáit hinti szét. Meg kell magyarázni, hogy a szabadság nem jelent szabadosságot, hanem önmeghatározó elkötelezettséget a felismert értékek, az igaz és a jó megvalósítására.

Végül is nem a külső előírások és tiltások szaporításáról, még kevésbé a büntetésekkel való
fenyegetésről van szó, hanem a szívbe írt isteni törvény felfedezéséről. Az Újszövetségben Isten nem kőtáblákra vési a parancsolatokat, hanem a feltámadt Krisztus Lelke, a Szentlélek a szívünkbe írja a szeretet törvényét (Róm 5, 5).

Az Isten iránti engedelmesség, amelyre Jézus adott példát, igazában a szeretetben valósul meg, és megfordítva: az igazi szeretet az engedelmességben fejeződik ki. Ha valakit igazán szeretünk, az ő akarata, kívánsága fontosabb lesz számunkra önmagunk akaratánál. Ha hiszem azt, hogy Isten szeret engem, és a javamat akarja, szabadon átadom Neki magamat: rendelkezzék velem! Ez az eszmény.

Valójában persze nehéz kilépnünk önakaratunkból, önszeretetünkből. Az igazi szeretetre csak a kegyelem, a Szentlélek átalakító ereje tesz képessé bennünket. Ezért a kegyelemért kell imádkoznunk az Efezusi levél intelme szerint (3, 16kk): Jézus Krisztus Atyja adja meg nekünk, hogy Lelke által megerősödjünk belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívünkben, és gyökeret verjünk, és alapot vessünk a szeretetben.

„Neki pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit kérünk és megértünk: dicsőség legyen az Egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3, 20-21).

(Mk 7, 1-8. 14-15.21-23)