„A Hit éve és a II. vatikáni zsinat” – P. Szabó Ferenc SJ sorozata
Nyolcadik rész: Hiszek
a Szentlélekben A Hitvallás harmadik része a Szentháromság harmadik Személyére
és annak művére: az egyházra és a szentségekre, valamint a „végső dolgokra” vonatkozik.
A megdicsőült Krisztus pünkösdkor elküldte a Szentlelket, aki kiáradt az apostolokra,
hogy Krisztus parancsa szerint hirdessék az Evangéliumot minden népnek, bocsássák
meg a bűnöket és kereszteljék meg a hívőket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében,
és tanítsák meg őket Krisztus parancsainak megtartására.
A születő Egyház
teljesíti ezt a küldetést. Az Apostolok Cselekedeteiben és az apostoli levelekben
nyomon követhetjük az Örömhír elterjedését a Földközi tenger vidékén: az apostolok
hirdetik a kereszten meghalt és feltámadt Jézus által adott bűnök bocsánatát, keresztelnek
és ünneplik az Eucharisztiát az Úr meghagyása szerint. (ApCsel 2, 1kk; 2, 42-47; 4,
12; 4, 31-37; 1Kor 11, 17-34).
A lélek – görögül pneuma (ez megfelela héber
ruah-nak) éltető erő, lehelet, kozmikus erő. A Szentírás a Lelket metaforákkal jelöli:
a szél, tűz, fény, ajándék stb. A szinoptikus evangéliumokban ereje, amely megkeresztelkedésekor
galamb képében rászáll Jézusra, és nyilvános működése során vezérli őt. Csaknem személytelen
erőként (dynamis) nyilatkozik meg, „amellyel az Atya megajándékozza a Fiút földi tevékenységéhez.”
(Hans Urs von Balthasar) Jézus megkeresztelkedésétől haláláig a Lélek teszi érzékennyé
az Atya akarata iránt: a Szentlélek helyezi őt a teljes receptivitás, nyitottság (befogadó
készség) állapotába; a Szentlélek sugallja Jézusnak engedelmességét és fiúi önátadását.
A Fiú küldetése akkor teljesedik be, amikor engedelmes lesz az önkiüresítő
kereszthalálig (Fil 2, 6-8). Az örök Lélek által adja át magát Jézus szeplőtelen áldozatul
Istennek (Zsid 9, 14). És a Szentlélek nyilatkoztatja ki majd az Egyháznak – Jézus
feltámadása és pünkösd után – Jézus életének és küldetésének mély értelmét, a Lélek
vezeti el a hívőket arra, hogy felfedezzék Isten belső titkát, azt hogy Szeretet (1Jn
4, 8. 16).
A Názáreti Jézus személye, sorsa és műve a szentháromságos Isten
misztériumára nyit rá. Jézus teljes önátadása az Atyának feltételezi, hogy az Atya
közölte magát Jézussal. A keresztény hagyomány ezt az önközlést, az Atya és a Fiú
közötti egységet és különbséget Logosznak (Verbumnak), második isteni Személynek nevezi.
A
(Szent)Lélek az Apostolok Cselekedeteiben is még úgy jelenik meg, mint isteni erő,
amely Pünkösdkor hirtelen ráárad az apostolokra és a pogányokra. (Vö. Csel 1, 8; 2,
1kk.) De Szent Pál és Szent János már, mint személyről szólnak róla. Ő az, aki szívünkben
ezt kiáltja: Abba, Atya! (Róm 8, 15-16; Gal 4, 6), tehát az istenfiúság ajándékát
és a szeretetet közli (Róm 5,5). A Lélek szüntelenül Krisztus Teste építésén és egységén
munkálkodik (Ef 4, 3-4; 1Kor 12, 13). Jánosnál a Vigasztaló Lélek „ügyvédünk”, szószólónk
az Atyánál; emlékezteti az apostolokat Jézus tanítására (14, 26; 16, 26). A Szentlélek
a hívek szívében és közösségében, az Egyházban folytatja Jézus művét, az új teremtést.
Az
Újszövetség nem beszél „háromságról”, hanem külön az Atya, a Fiú és a Szentlélek üdvtörténeti
szerepéről. A Szentlélek Személyével önmagában nem foglakozik. A IV. századig a Szentlélek
létezését nem vonták kétségbe. De a Fiú istensége körüli viták – az arianizmus elleni
küzdelem – során kétségbe kezdik vonni a Lélek személyes voltát és istenségét, sőt
egyesek teremtettnek vallják: a Lélek nem Isten, hanem nála alábbvaló teremtmény,
nem egylényegű az Atyával, ahogy azt a Fiúról a Niceai zsinat 325-ben definiálta.
Hosszú viták után az I. Konstantinápolyi zsinat 381-ben leszögezte az Egyház
hitét: a Niceai zsinat hitvallását kiegészítette úgy, ahogy ma is imádkozzák a hívek
a vasár- és ünnepnapi miséken: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki
az Atyától és a Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát
és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával.” (Az „és a Fiútól”=Filioque hozzáadást a nyugati,
latin egyház fűzte hozzá; ez később sok vitára adott okot a nyugati és a keleti egyház
között.)
Az Egyházról szóló zsinati konstitúcióban (LG 4) olvassuk a Szentlélek
és az Egyház kapcsolatáról: „A küldetés befejezése után – melyet az Atya a Fiúra bízott,
hogy elvégezze a földön (vö. Jn 17, 4) – Pünkösdkor elküldetett a Szentlélek, hogy
szüntelenül megszentelje az Egyházat, s így a hívőknek Krisztus által az egy Lélekben
megnyíljék az Atyához vezető út (vö. Ef 2, 18). Ő az élet Lelke, vagyis az örök életre
szökellő víz forrása (vö. Jn 4, 14; 7, 38-39), aki által az Atya a bűnnek meghalt
embereket élteti, míg végül halandó testüket föltámasztja Krisztusban (vö. Róm 8,
10-11).
A Lélek az Egyházban és a hívők szívében, mint templomban lakik (vö.1Kor
3, 16; 6, 19), imádkozik bennük és tanúságot tesz a fogadott fiúságról (Gal 4. 6,
Róm 8, 15-16. 26). (…) Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül
megújítja és elvezeti a vőlegénnyel való teljes egyesülésre (Szent Iréneusz). A Lélek
és a menyasszony ugyanis azt mondja az Úr Jézusnak: Jöjj el! (vö. Jel 22, 17). – Így
az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint ’az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből
eggyé vált nép’ (Szent Ciprián).”
A Lumen gentium hetedik fejezetében, a zarándok
Egyház eszkatológikus jellegéről ír: mi a keresztények hivatása a végső idők távlatában?
(LG 48) Mindannyian hivatalosak vagyunk – Isten örök terve szerint – a mennyei dicsőségbe,
várjuk mindenek végső helyreállítását Krisztusban (Ap Csel 3, 21; Ef 1, 10; Kol 1,
20; 1Pt 3, 10-13).
Krisztus „föltámadva a halálból (vö. Róm 6, 9) elküldte
tanítványainak éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette
saját testét, az Egyházat; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban,
hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és
saját testével-vérével táplálva részesítse őket dicsőült életében. A megígért és várt
helyreállítás eszerint már el is kezdődött Krisztusban, útjára indult a Szentlélek
elküldésével, és őáltala folytatódik az Egyházban, melyben a hit által megtanítanak
minket múlandó életünk értelmére is, miközben az Atya evilágban ránk bízott művét
az eljövendő javak reményében végrehajtjuk, és üdvösségünk művén munkálkodunk (vö.
Fil 2, 12).”
A végső helyreállításról, Isten országa beteljesedéséről és „az
új ég és új föld” várásáról írt a Gaudium et spes 39. pontja is. E részt – a Szentíráson
túl – Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudós víziója ihlette. Meglepő, hogy a 20.
század prófétája, a planetizációról írva, előre megsejtette a globalizálódó világ
problémáit. Idézendő gondolatai megdöbbentően időszerűek. Idézzünk Benne élünk (=Az
Isteni Miliő) c. lelkiségi könyve végéről két szakaszt (150-152):
„Szent Pál
tanítványai azért várták lélegzet fojtva a Nagy Napot, mert az Emberfiától várták
az élet problémáinak és igazságtalanságainak személyes és kézzelfogható megoldását.
Az Ég várása csak akkor élhet, ha ez a várakozás megtestesül. Ma milyen testet adunk
a mi várakozásunknak? – Egyetemes emberi és óriási reménységbe testesítsük. Nézzük
magunk körül a földet.
Mi játszódik le szemünk előtt a népek tömegében? Honnan
származik a rendetlenség a társadalomban, ez a nyugtalan sürgés-forgás, ezek a magasba
csapó hullámok, ezek a forgó és összeérintkező áramlatok, ezek a zavaros növekedések,
újak és szörnyű méretűek? – Az emberiség szemmel láthatóan megy át növekedése egyik
krízisén. Homályosan tudatára ébred, hogy mi hiányzik neki, és hogy mire képe. Előtte
(…) fénylővé válik a világegyetem, mint az a látóhatár, ahol föl fog kelni a Nap.
Tehát az emberiség valamit érez és vár…”
„A világmindenség haladása és különösképp
az emberi világ előbbre jutása nem jelent konkurenciát Istennek, nem is hiábavaló
szétszórása azoknak az energiáknak, amelyeket Neki köszönhetünk. Minél nagyobb lesz
az ember, minél egységesebb, tudatosabb és saját erejének ura lesz az emberiség, annál
szebb lesz a teremtés is, tökéletesebb az imádás, és Krisztus – a misztikus kitárulások
számára –annál méltóbb Testet fog találni a föltámadásra. A világnak ugyanúgy nem
lehet két csúcsa, mint ahogy nem lehet két központja egy körnek.
Az a Csillag,
amit a világ vár, anélkül, hogy ki tudná ejteni nevét, anélkül, hogy pontosan értékelni
tudná igazi transzcendenciáját, és meg tudná különböztetni, hogy melyek a leglelkibb
és legistenibb vonásai – az a Csillag ugyanaz a Krisztus, akit mi Remélünk. Hogy eljövetelére
vágyódjunk, csak hagyni kell magunkban dobogni – kereszténnyé téve! – magának a Földnek
a szívét…”
„Mindent megpróbálni Krisztusért! Mindent remélni Krisztusért! ’Nihil
intentatum’: kíséreljetek meg mindent! Ez az igazi (…) keresztény magatartás. Istenivé
tenni valamit, ez nem annyit jelent, hogy leromboljuk, hanem hogy magasabb létsíkra,
a teremtés magasabb fokára emeljük. Sosem fogjuk megtudni: mi mindent vár még a Megtestesülés
a világ erőitől. Az emberi egység növekedésében sosem remélhetünk eléggé.”