„Uram, kihez mennénk? – Te vagy az Isten Fia!” - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 21. vasárnapra

A vasárnapi perikópa János hosszú 6. fejezetének záradéka. Jézus eucharisztikus beszédének hallatára nem csak a hitetlen hallgatók sokasága, hanem még tanítványai közül is többen megbotránkoztak a kemény beszéd miatt, és eltávoztak Tőle, mert nem értették, miként adhatja Jézus, a názáreti Mária és az ács fia testét eledelül. Igazában materialisták voltak. Nem értették, hogy a Mester szava szellem és élet, hogy a megígért Eucharisztia a feltámadt Krisztus szentségi teste és vére lesz. Jézus ekkor a Tizenkettőhöz fordul: „Csak nem akartok ti is elmenni?” Mire Simon Péter felel neki: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten szentje.” Te vagy az Isten Fia! Ez ma is a hozzá csatlakozók hitvallása. Jézus már tudja, hogy egy a Tizenkettő közül, Júdás, elpártol tőle, elárulja Őt.

Perikópa-magyarázatainkban többször utaltunk arra, hogy Jézus miként vezeti rá követőit messiási titkára: fokozatosan nyilatkoztatja ki mivoltát, istenfiúi titkát hallhatóinak és tanítványainak, akik az ószövetségi messiási jövendöléseket nem értik, akik politikai messiást várnak, nem pedig az izajási szenvedő szolga sorsának beteljesítőjét. A tanítványok, Péter értetlensége is mindvégig megmarad. Csak Jézus feltámadása, pünkösd és a Szentlélek eljövetele után világosodik meg minden, amint Péter pünkösdi beszédéből és az ősi apostoli igehirdetésbál látjuk. Péter Fülöp Cezáreai hitvallása, vagy a mostani, kafarnaumi hitvallás is, már az ősegyház hitét tükrözi, amelyet a 70 után írt evangéliumok rögzítettek, és a húsvét előtti történetbe visszavetítettek.

Jézus Krisztus isten-emberi személyének megvallása a kereszténység lényege. Jézus ma is vízválasztó. Az evangéliumi jelenet a hit és a hitetlenség ma is megismétlődő drámáját jeleníti meg. Választanunk kell: mellette, vagy ellen? A Jézus Krisztus zászlaja és Lucifer zászlaja alatt küzdők harca végigvonul a történelmen, ahogy ezt már Szent Ágoston De Civitate Dei, Isten városa c. nagy történelem-teológiai művében leírta, vagy ahogy Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlataiban a Két zászlóról szóló elmélkedése érzékelteti.

Végül szeretném idézni a modern hit és hitetlenség kérdésével oly sokat foglalkozott jezsuita teológust, Henri de Lubacot, aki a zsinaton is fontos szerepet játszott: Az élete végén bíborossá kinevezett Henri de Lubac szerint három szóval jellemezhetjük az ateistákkal folytatandó helyes párbeszédet: dialógus, szembesülés, harc. Ha helyesen értjük a három kifejezést, egyáltalán nem zárják ki, inkább feltételezik, kiegészítik egymást – összekapcsolódnak. Nem kell szégyellenünk, hogy az ateizmussal való konfrontációban a harcra is felkészülünk. Nem az ateisták személyét támadjuk, hanem az ateizmust. Persze lelki fegyvereket használunk. Legelőször pedig önmagunk ellen fordítjuk e fegyvereket, a bennünk rejtőzködő ateizmust vagy hamis istenképet igyekszünk legyőzni. Mert a hit és a hitetlenség határvonala tulajdonképpen mindannyiunk szívén keresztül húzódik.
A hívő magatartása – amikor szembesül az ateizmussal, vagy az ateista támadja őt – nem lehet más, mint a harc: harc Istenért – hangsúlyozza Henri de Lubac. Példának a tudós gondolkodó rendtársa és barátja, Teilhard de Chardin magatartását idézi. A neves paleontológus a tudományos világban forgolódott, sok barátot szerzett nem hívő tudósok körében is. Ő jelentette ki, nem titkolta, hogy „harcban áll a személyes Istenért”.

A hívőnek el kell fogadnia a vallás, s a hite elleni jogos kritikákat, meg kell szabadulnia minden farizeizmustól és hiteles tanúságtételre kell törekednie. Szüksége van alázatra: ez a hitben való szilárdság feltétele. Mert hitünk nem emberi érték, valami biztos tőke, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Értelmes – de nem az ész szüleménye; abszolút misztérium – amelyet mindig el kell mélyíteni a feltámadt Krisztus Lelke erejében, meg kell tisztítani a babonás elemektől, és szeretetben kell gyümölcsöztetni.

(Jn 6, 60-69)