A Hit éve és a II. Vatikáni Zsinat - P. Szabó Ferenc sorozata - 3. rész

Ki vagyok én? - A Végtelenre nyitott személy
Múlt alkalommal megállapítottuk, hogy az ember személy: értelmes és szabad testi-lelki valóság. Egyedülálló, de nem zárt, hanem nyitott más személyek felé, akikkel párbeszédet folytat, kommunikál, (szeretet)közösségre léphet. Nyitott a Végtelenre is, a Létteljességre, képes megismerni Istent.

Minden személy jogalany a törvény előtt, jogai és kötelezettségei vannak. Tudatosítja azt is, hogy szabad tetteiért erkölcsi felelősséggel tartozik. Tudjuk, hogy a biológia, az agykutatással foglalkozó tudomány, a pszichológia és a szociológia részéről számos ellenvetés merül fel a szabadsággal kapcsolatban, az azt korlátozó tényezők csökkentik, és bizonyos esetekben teljesen megszüntetik az erkölcsi felelősséget, de rendszerint tudatában vagyunk annak, hogy döntéseink több-kevesebb felelősséggel járnak. Ha valaki nem is hisz Istenben, lelkiismeretében érzi az érték, a jó hívását, és a figyelmeztetést, hogy kerülje a rosszat. Hangsúlyozzuk, hogy az említett tudományok nem mondanak el mindent az emberről, aki „végtelenül túlszárnyalja önmagát” (Pascal). Egyébként e tudományok is elismerik (ha nem válnak ideológiává), hogy az ember mély titok. Teljesebb megismeréséhez a metafizikára van szükség, amely H. Bergson szerint „teljes tapasztalat.”

Az ember, ha önmagába tekint, a „belső végtelenbe” (Szent Ágoston) felfedezi a végtelen vágyat, amely sohasem elégül ki: minél többet ismerni, birtokolni, többnek lenni. Erről a „soha-meg-nem-elégedésről” szól Babits Mihály költészete.” Erről így vallott a Sziget és tenger ciklus bevezetőjében: „Az első könyvem első oldalára a ’soha-meg-nem-elégedés’ himnuszát írtam be…Nemcsak könyvembe, homlokomra is fel van írva a ’soha-meg-nem-elégedés’…” Honnan ered ez a vég nélküli vágyakozás, keresés? - Még a vég nélküli szeretkezéseket hajszoló Don Juan vágyában is ott van valami az abszolútum akarásából. Erről vallott Ady Endre: „Az Isten van valamiként:/ Minden Gondolatnak alján. /Mindig neki harangozunk/ S óh, jaj, én ott ülök a balján.”

Végtelen vágyról beszélünk. De vajon ez csak vég nélküli hamis vágyakozás, vagy pedig az igazi végtelent, az abszolútumot célozza meg? Nem írtam még nagy kezdőbetűvel az abszolútumot, amelynek több értelmezése lehet, nem kell rögtön azonosítani Istennel

Manapság a leggyakrabban az életminőségről beszélnek. Természetes, hogy az emberben ott van a vágy, hogy jobban éljen, többet birtokoljon, több fizetése, jobb lakása, nagyobb műveltsége legyen…Sajnos, a mai „egydimenziós ember”, a termelő és fogyasztó lénnyé lefokozott ember megelégszik ezzel. De másokban ott él az alapvető, mély vágyakozás: nemcsak többet birtokolni, hanem többnek lenni, megtalálni a teljes életet, örökké élni! Persze e dinamizmust fékezi a végesség szomorúsága, a halál előtti szorongás.

Szeretteink halála felveti a nagy kérdést: mire való az élet, ha az elmúlás, a pusztulás vár ránk? Szent Ágoston a Vallomások IV. könyvében leírja, hogy mit érzett kedves barátja elvesztésekor: „Egyetlen nagy kérdés lettem önmagam számára…Csodálkoztam, hogy más halandók élnek még, amikor az, akit szerettem, akit halhatatlannak hittem, meghalt; és főképp azon csodálkoztam, hogy én magam élek még, hogy túléltem annak a halálát, akinek élete egy volt az enyémmel.” Platóntól Gabriel Marcelig azok a gondolkodók, akik elfogadták, hogy a szellem több, mint az anyagi valóság, a szeretetben keresték a halhatatlanság biztosítékát és bizonyítékát. Ha szeretteink halálos ágyánál állunk, ösztönösen ismételjük Gabriel Marcel egyik drámahősének szavait: „Te nem halsz meg!” De valójában – legalábbis a látszat szerint – a halállal vége szakad az életnek. A nagy kérdés ez: vajon a vég megsemmisülés, avagy beteljesedés? A halál nagy kérdőjel az élet végén. A halál botrány az észnek és borzalom a szívnek. Elszakít bennünket szeretteinktől. A szorongás ott sajog szívünk mélyén. A szeretet szava igazában ez: „Neked nem lenne szabad meghalnod!”

Életünknek csak a hit adhat értelmet: hit a Szeretetben, és ebből fakad a reménység. Csak ha egy végtelen Te mondja nekem, neked: „Te nem halsz meg, mert örök szeretettel szerettelek és öröklétre rendeltelek, akkor oldódhat fel szorongásunk, és kél életre bennünk a reménység.

Keresésünk célja a végső értelem. Albert Camus Sziszüphosz mítosza c. könyvét így kezdi: „A legalapvetőbb metafizikai probléma az öngyilkosság. Eldönteni, hogy az élet megéri-e vagy sem, hogy leéljük, ez annyi, mint választ adni a filozófia legalapvetőbb kérdésére.” Camus akkor írta ezt a könyvét, amikor még az „abszurd ember” filozófiáját vallotta, amikor azt hirdette: nem az örök élet, hanem az örök elevenség a fontos: élni minél többet, megsokszorozni a fogyó életet! A Sziszüphosz mítosza végén felidézi a pogány mitológia alakját: Sziszüphoszt ott látjuk a lejtő alján a sziklával. Sűrű éjszaka lepi be a hegyet. Camus végkövetkeztetése: „Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.” Később Camus túljutott az abszurd filozófiáján. Mások, mint pl. J.-P. Sartre író-filozófus az abszurdumban rendezkedett be: „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk.”

Később Camus túljutott az abszurd krízisén, és kijelentette: „Én akkor csak a módszeres kételkedést gyakoroltam. Hogy semminek sincs értelme? Én sohasem gondoltam arra, hogy valaki megmaradhat ezen az állásponton.” Albert Camus Dosztojevszkijjel szembeni kritikájára utalok: a nihilzmuson túljutott orosz írónak szemére vetette, hogy végül ő is az istenhithez, a vallásos „irracionále”-ba menekült, de kérdezhetjük Camus-től és az abszurd emberektől: mennyivel racionálisabb a mítosz vagy az abszurd elfogadása, mint az életnek értelmet adó istenhit?

A világban sok az értelmetlenség, ezt nem tagadhatjuk. De itt a katolikus filozófust, Gabriel Marcelt idézhetjük: Ha az abszurd (a teljes értelmetlenség) lenne a mindenség lényege, a létező dolgoké és az emberi szellemé egyaránt, akkor még csak megértené az ember, hogy valaki az értelmetlen és féktelen életörömöt választja, és hogy cselekvésének, erkölcsi életének az „abszurdum szenvedélye” legyen a mozgatója. De ha az „abszurdum érzése” az értelmet kereső öntudat és a világban szétszórt értelmetlenség érintkezéséből születik, az abszurd nemcsak hogy nem lehet a szellem törvénye, hanem egyenesen annak botránya! És hogyan lehetne arra alapozni az emberi morált, amitől az emberi természet visszaborzad? Hogyan lehet az általános kételkedés ingoványára világnézetet alapozni?

A híres tudós gondolkodó, Pierre Teilhard de Chardin írja Az emberi jelenség c. könyvében: Az ember elveszítené az életkedvet, ha valóban meg lenne győződve arról, hogy a teljes halál, a megsemmisülés vár rá. „Minél inkább ember lesz az ember, annál kevésbé lesz képes a cselekvésre, hacsak nincs meggyőződve arról, hogy a véghetetlen, elpusztíthatatlan új felé tart. Egy bizonyos abszolútum van jelen burkoltan az emberi cselekvésben…Az emberiség életkedv nélkül csakhamar megszűnne felfedezni, alkotni, tudva előre, hogy műve halálra van ítélve. És minthogy magának lendületének forrása lenne így megtámadva, a fenntartó erő híján, az undortól és a lázadás által az erőfeszítés elernyedne, és porrá válna.” (PH, 257) Csak akkor beszélhetünk a történelem értelméről, ha az emberi erőfeszítés valami elpusztíthatatlan örök értékeket hoz létre.

De hogyan igazoljuk ezt a posztulátumot, az értelem és a szív követelményét?

Már a görög bölcs, Arisztotelész is megállapította: az emberi lélek (szellem) valamiképpen mindent magában foglal. Szent Tamás is megismétli ezt: a megismerés által a szellem valamiképpen minden megismerttel azonosulhat, lehetősége végtelen. A szellem – a megismerés és az akarás dinamizmusa révén – a korlátlan lét, a Végtelen felé lendül. Az a tény, hogy minden dolgot végesnek fog fel, és túllendül rajta, annak a jele, hogy a minden határon túlmenő törekvésének objektív célpontja a pozitív Végtelen. A folytonos kérdésfeltevés, a soha-meg-nem-elégedés vég nélküli mozgása tehát a Végtelenre, az Abszolútumra utal.

(Nb. Mindezt bőven kifejtette és igazolta - cáfolva Kant kritikáját a metafizikai Isten-érvekről - a belga jezsuita, Joseph Maréchal ötkötetes monográfiájában, transzcendentális módszerét átvette Karl Rahner német jezsuita teológus és mások is Vö. Szabó Ferenc, Az ember és világa, Róma, 1974, 78-88.)

A szellem a végső Igazságra törekszik; a sokszerű, a töredékes egyesítésére. Hogy abszolút érvénnyel állíthassa a valóságot, legalább burkoltan (implicite) az Abszolútumot kell állítania, amely lehetővé teszi a szintézist és érthetővé tesz minden más létezőt. J. Maréchal így következtet: „A valóság állítása nem más, mint kifejezése a szellem alapvető tendenciájának, annak a dinamizmusnak, amely a végső egységet keresi az Abszolútumban és az Abszolútum által.”

A vég nélküli vágyakozás/akarás lendülete hamar lelohadna, értelmetlenségbe fulladna, ha nem a végtelen Jó mozgatná. A teljes Igazságot és a végtelen Jót szomjazzuk, akarjuk, amikor az elégedetlenség túlhajt bennünket minden véges tárgyon, személyen. Az értelem és az akarat dinamizmusát tehát egy létező, pozitív Végtelen, az Abszolútum mozgatja, amely (Aki) burkoltan benne van a szellemi dinamizmusban.

Az ember titok – maga a titok -, nemcsak azért, mert Isten megfoghatatlan teljességére nyitott (capax infiniti), hanem mivel Isten a saját titkának „kifejezésévé”, „jelévé” tette, amikor Jézusban, testet öltött Fiában kinyilatkoztatta magát. (K. Rahner)

(szf)