„Pihenés és ima az apostoli életben” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 16. vasárnapra

Jézus tanítványai visszatérnek az apostoli munkából: összegyűlnek Jézus körül, és beszámolnak lelkendezve, hogy mi mindent tettek és tanítottak. A Mester egy magányos helyre hívja őket, hogy kipihenjék magukat. Olyan sokan jöttek-mentek körülöttük az igére vágyó vagy csak csodaváró emberek, hogy még enni sem volt idejük. Bárkába szálltak tehát és félrevonultak egy elhagyatott helyre, egyedül.” Most velük volt Jézus, hallgatta beszámolójukat, együtt piknikeztek. Máskor azt olvassuk az evangéliumban, Jézus maga a fárasztó napi tevékenység után visszavonult egy magányos helyre, hegyre, és az éjszakát imádságban töltötte. Az apostolok életritmusához tartozik a pihenés és az imádság. Ma különösen is túlterheltek a papok, a plébánia mellett több fíliát kell ellátniuk egyedül. Ezért is sürgető a világi hívek, világi apostolok, mozgalmak, kis közösségek segítségének igénybe vétele. De persze elsősorban azért is, mert amint a múlt vasárnap hangsúlyoztam: minden megkeresztelt meghívást kapott az apostolságra. Idéztem ide vágó szövegeket a II. Vatikáni zsinat dokumentumaiból.

Tehát nemcsak az apostolutódok, a püspökök és segítőik, a felszentelt papok, hanem a világi hívek is, saját állapotuk, munkahelyük és sajátos helyzetük szerint apostolok: az értelmiségiek a tudomány, a tanárok a nevelés világában, a munkások a munkások között, a szülők a családban. Ez a gondolat felerősödött a két háború között, XI. Pius pápasága alatt: különböző világi apostoli mozgalmak bontakoztak ki Európában a munkás- és az agrárifjúság körében. Például: Belgium Cardijn kanonok (később bíboros lett) indította el a keresztény ifjúmunkás mozgalmat (JOC=Jeunesse Ouvrière Chrétienne), Magyarországon Kerkai Jenő jezsuita szervezte meg az agrárifjúság számára a KALOT-ot, amelynek csodálatos felvirágzását letörte a berendezkedett kommunista diktatúra. De említhetjük a háború után Európa-szerte született lelkiségi csoportokat (Fokolare mozgalom, Comunione e liberazione, imaközösségek, bázisközösségek főleg Latin-Amerikában. VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetű buzdításában e kisközösségek működésében látta az Egyház jövőjét, persze nem kizárólag, csak ha megfelelnek bizonyos irányelveknek és elkerülik a szektásodást.

A kommunista rezsim alatt a katolikus iskolák és a szerzetesrendek betiltása mellett éppen az Egyház fájának legélőbb ágait törték le. A diktátor Rákosi Mátyás jól tudta milyen módon lehet siettetni a bolsevista terv megvalósítását, a vallás és az egyházak kihalását. És minthogy terve megvalósításának leginkább Mindszenty bíboros állta útját, őt kellett mielőbb eltenni az útból. De nemcsak a Rákosi-érában, hanem még az ún. Kádár-féle gulyáskommunizmus idején is a rendszer főleg az éledező ifjúsági csoportokat, mozgalmakat üldözte: buzgó papvezetőiket letartóztatta vagy legalábbis áthelyeztette a „kis lépések” ritmusát diktáló ÁEH. Ezért is nehéz volt az indulás az ún. rendszerváltás után. Ismerjük Lékai László bíboros jelmondatát: „A megnyesett fa kizöldül”. Bizony igen lassan zöldült a megnyesett egyházi élet fája a Kádár-korszakban, és a nyesés sebeit a mai napig hordozza a közel fél évszázadig üldözött vagy elnyomott magyar egyház.

E kitérő után térjünk vissza evangéliumi elmélkedésünkhöz. Az apostoli életben a munka mellett fontos a pihenés, de elengedhetetlen az imádság is. Jézus példájára időt kell találnunk arra, hogy egyedül legyenek Istennel, szemlélődjünk, töltekezzünk lelkileg. Mert – Loyolai Szent Ignácot idézem – a belsőből, az Isten-kapcsolatból kell kiáradnia a hatóerőnek az apostoli tevékenységre. Imádság, elmélkedés nélkül a pap, minden apostol kiürül, a tevékenység lázában felejti a lényeget, és „lelkének kárát vallja”. Imakapcsolat nélkül az apostol funkcionáriussá válik, „zengő érc és pengő cimbalom” lesz. Szent Pál ezt 1Kor 13-ban, a szeretethimnuszban mondja: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Tudás, aszkézis, sőt esetleg misztikus szárnyalás sem ér semmit, ha szeretetet nincs bennem.. Soha nem feledhetjük: a legfontosabb minden ékesszólás, lázas tevékenység és modern apostoli módszer előtt: a személyes tanúságtétel.

(Mk 6, 30-34; Ef 2, 13-18)