A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc SJ sorozata
Unamuno a damaszkuszi úton

Miguel de Unamuno (1864-1936) spanyol (baszk) író, filozófus küzdelmes, ellentmondásos hitét szeretném röviden bemutatni, főleg kevésbé ismert naplójegyzetei alapján. A Salamancai Egyetem professzora, majd 1900-tól rektora, politikai ellenálló volt a húszas években, majd a polgárháború alatt. Időnként száműzetésben élt. Esszéket, regényeket, színműveket és költeményeket írt. Örökösen kereste az élet és a keresztény hit értelmét. Az abszurddal küzdő, „tragikus életérzésről” eszmélődő gondolkodót a „spanyol Kierkegaard”-nak is szokták nevezni. 1897-es megtérését az ész és a szív csatája jellemzi.

Charles Moeller, a XX. századi irodalom és a kereszténység kapcsolatát feldolgozó monográfiasorozata IV. kötetében így jellemezte a salamancai rektor világnézetét: soha nem ismerte azt a lelki békét, amely „meghalad minden értelmet” (Fil 4, 7), de hinni akarása (querer creer) alapvetően különbözött a gyökeres ateizmustól. „Bizonyos szövegeinek panteista íze ellenére az a vallásos teizmus, amelyre eljutott a salamancai rektor, a keresztény kinyilatkoztatás elemeivel van áthatva, mert számára egyedül a hús-vér ember feltámadása adhat értelmet a világ történelmének és az egyes ember sorsának. Bármilyen hiányos is üzenete, a XIX. század végi és a XX. század eleji Európának szüksége volt erre.” (M 93)

Unamuno Naplójában Saul/Pál megtéréséhez hasonlítja saját „holdfényes damaszkuszi útját.” Érezte, hogy Isten valóban hívja őt, hogy „felébredjen” az álomból, hogy lelkileg újjászülessék, megtisztulva bűneitől. „A halál félelme a bölcsesség kezdete”, írta naplójába, módosítva az Írást, amely „Isten félelméről” beszél. Felfedezi, hogy elérkezett a születés órája, amely a partus mortis: a halál az új születés. Egész lényével, minden idegszálával az örök életre, a feltámadásra vágyakozik. Ezt nemcsak filozófiai reflexióval keresi.

A materializmus és a pozitivizmus, a racionalista teizmus (racionalista istenérvek) kritikájával előkészíti az utat a hit, remény és szeretet „más rendbe”, a természetfelettibe tartozó ismeretének, tapasztalatának „Eszemmel egy racionalista Istent kerestem, aki, mivel puszta eszme volt, elpárolgott…Eljutottam így a Semmi-Istenhez, ahova a panteizmus vezet, és a tiszta fenomenizmushoz, ami minden ürességérzés gyökere. Nem éreztem az élő Istent, aki bennünk lakik, és aki szeretet-tettei révén nyilatkoztatja ki magát nekünk, nem pedig a hiábavaló gőgös fogalmak révén, egészen addig a pillanatig, amikor szívemen kopogtatott és a halálszorongásba merített.” (J 24)

„Az alázattal az ember békében él önmagával és a világgal, az Úr békéjében, az igazságra, nem pedig az észre támaszkodva. – Az én álomban töltött éveim gőgjével lépek be a hitbe, és számomra így minden hiú dicsőségek szövése, mert úgy cselekszem, hogy Isten szolgáljon nekem, nem pedig hogy én szolgáljak Neki. Gondolok a híres konvertitákra és a külsőséges katolicizmus hiúságára. Kérem Istent, hogy vetkőztessen ki önmagamból.” (J 26)
Nemcsak naplójába jegyzi be, hogy „kérnem kell” ezt és azt Istentől, hanem elmélkedés gyakran imává alakul. A Miatyánk parafrázisa végigvonul naplójegyzetein. Gyermeki alázata újra elvezeti Szűz Máriához, az Irgalmasság Anyjához: „Irgalmasság Anyja, légy kegyes hozzám!” – szakad fel szívéből. „Ő a nyugalom a zaklatottságban, ő a pihenés a harcban. A Szűz maga az egyszerűség; az anya, a gyöngédség. Az Istenember asszonytól született, az emberiség nyugalmából, egyszerűségéből.” (J 34-35)

1897 nagycsütörtökjén rányit a legfőbb megoldásra is: „Tanulj meg Istenben élni, és többé nem félsz a haláltól, mert Isten halhatatlan.” (J 39). A Misereré-t imádkozza: „Istenem, teremts nekem új szívet, újítsd meg keblemben az erős lelkületet…Uram, nyisd meg ajkamat, és szám hirdeti dicséretedet!” (41).

A gőgös észt legyőzi az ágostoni és pascali „szív”, amelynek megvannak azok az érvei, amelyeket az ész nem ismer. De Unamuno a racionalizmus ellen küzdve a másik végletbe esik. Erősen hat rá a protestáns liberális szentíráskritika és Kant filozófiája: igyekszik megcáfolni a klasszikus teodícea istenérveit. (Lásd A tragikus életérzés VIII. fejezetét: „Istentől Istenig”.) Kantot követve eljut A tiszta ész kritikájától A gyakorlati ész kritikájáig: „Kant a szívével újjáépítette azt, amit a fejével lerombolt” (T 7).

Hatással volt rá a dán filozófus, Kierkegaard is, aki az „arisztotelészi istentől” elvezeti a lelkiismeret Istenéhez, az erkölcsi rend alkotójához, a lutheránus hitfogalomhoz (Vö. T 7 és 159). Unamuno is eljut ahhoz az Istenhez, „aki emberi célt és emberi értelmet ad a világegyetemnek, aki nem az ens summum, nem a primum movens, aki nem az Eszme-Isten. Élő, szubjektív Isten ő, (…), aki több mint puszta eszme, aki inkább akarat, mint ész. Isten annyi, mint Szeretet, vagyis Akarat. Belőle származik az ész, az Ige; de Ő maga, az Atya mindenekelőtt Akarat.” (T 159)

A keresztény kinyilatkoztatás alapvető kijelentése: Isten=Szeretet (1Jn 4, 8. 16). Unamuno jól meglátja, hogy nemcsak Isten létének elfogadásáról van szó. Istenben hinni annyi, mint egész lényünkkel igent mondani Neki, feléje menni szeretettel, engedve az ő vonzásának (Jn 6, 43-44), kiszolgáltatni magunkat a Szeretetnek (T 183-184.)

Unamuno hitfelfogását jellemzi a hinni akarni (querer creer), amely egyébként életművében jelentésváltozáson esik át. Az 1897 körüli időben, amelyből a Napló származik, a hinni akarni világosan különbözik a hit isteni erényétől, a természetfeletti hitaktustól. Unamuno

A tragikus életérzés VIII. fejezete végén így összegez: „Istenben hinni annyi, mint arra sóvárogni, hogy Ő legyen, és ezenkívül úgy is viselkedni, mintha lenne; annyi, mint ebből a sóvárgásból élni, és tevékenységünk legbelső rugójává tenni ezt a sóvárgást. Ebből az istenség utáni sóvárgásból vagy éhségből születik meg a remény, a reményből a hit, a hitből és a reményből pedig a szeretet; ebből a sóvárgásból fakad a szépség, a célszerűség és a jóság érzése.” (T 176). Ez a hinni akarás tehát még nem a „teológiai” hit, amely teljesen a kegyelem (és a szabadság) műve; de a hit kezdete; már a hit kezdeténél is ott van a kegyelem, tehát a hinni akarást is a kegyelem mozgatja.

Unamuno antiintellektualizmusa végletes volt: a credo, quia absurdum világnézete ez, végletes, egyoldalú, de lehet benne igazságmagot látni. Unamuno, miként általában a költők, misztikusok, vagy az egzisztencialista filozófusok, meglátta és hangoztatta azt, hogy a valóság nem csak az, amit az ész és a tudomány feltérképez; a lét misztériumát intuícióval, rokonszenvvel lehet megközelíteni, és képekkel, szimbólumokkal kifejezni a kimondhatatlant. Egyes gondolkodók Ágostontól Pascalon át Claudelig, Prohászkáig és Gabriel Marcelig jól megsejtették ezt, azok az antiracionalisták, akik tudták, hogy a szeretet „más rendből” való, és hogy „Isten a szívre érzékeny”.

Charles Moeller szerint (M 125) „Unamuno páratlan nagysága abban van, hogy versben és prózában, filozófiai esszéiben és színdarabjaiban, kritikai cikkeiben és regényeiben azt állította: ez a világ alapjában véve abszurd, ha nem létezik a túlvilág.” Egyik partnerének, aki azzal vádolja, hogy a földi életet megveti, ezt válaszolja: „A halál megszállottsága az élet teljességéből származik; mivel érezzük, hogy az élet túlmutat rajtunk, azért akarjuk azt mérhetetlenül.” „Azok, akik napról napra élvezik az életet, anélkül, hogy törődnének vele, hogy elveszítik-e azt, vagy sem, azok igazában nem szeretik. Végeredményben az érzékiek szomorúbbak, mint a misztikusok. Én megelégedetten élek a misztikusokkal.”

Unamuno, mint annyi modern kortársunk, megélte Isten „hallgatását”, a „rejtőzködő Istent” (Pascal – Izajás nyomán) Úgy tapasztalta meg Istent, „mint aki a világ kezdete óta hallgat, és ez az egyetemes tragédia alapja.”(vö. M 116). Mérhetetlen szorongása a halál előtt, a semmi egyetemes vízözöne előtt rémületté vált: vajon ez az özönvíz, a „semmi sodra” (Babits, József Attila) nem viszi el magát Istent is? Az egyetemes tragédia megoldását kereste a kereszténységben, Krisztus és a saját feltámadása hitében, illetve reményében. „Abban hinni, amit nem látunk, annyit tesz, mint abban hinni, amit látni fogunk…A szeretet tesz, hogy hiszünk Istenben, akiben reménykedünk, és akitől az eljövendő örök életet várjuk; a szeretet teszi, hogy hisszük, amit a reménykedés álomvilága alkot bennünk.” (T 190)


(szf)