A II. Vatikáni zsinat „kopernikuszi fordulat” az Egyház küldetésében – P. Szabó Ferenc jegyzete

Kétségtelen tény, hogy korunk legjelentősebb egyházi eseménye az 1962–65 között megtartott II. vatikáni zsinat volt. Amikor 1959. jan. 25-én XXIII. János pápa (1958-1963) bejelentette, hogy egyetemes zsinatot kíván összehívni, még ő maga sem látta pontosan, milyen kérdéseket tárgyalnak meg, merre tart majd, mit eredményez a zsinat. A Szentlélek indítására kitárta az ablakokat, hogy friss levegő áradjon be az egyházba. Később egyes kritikusok megjegyezték: olyan huzat támadt, amely felforgatta az egyház életét. A második ülésszaktól VI. Pál pápa (1963-1978) vezette, és ő fejezte be a zsinati munkákat. Pál pápának, majd II. János Pálnak (1978-2005) kellett szembenéznie a zsinat után kitört válsággal, a „recepció” nehézségeivel, a haladó és konzervatív irányok közti vitákkal.

A zsinat „kopernikuszi fordulatot” hozott a katolikus Egyház életében és küldetésében. Yves Congar domonkos, a zsinati egyháztan egyik előkészítője hangoztatta : „XII. Pius egyháza – jóllehet e nagytekintélyű pápának szellemi kisugárzása rendkívüli volt – valami hihetetlen képet mutatott, amiről a mai fiataloknak fogalmuk sincs. Róma abban az időben minden területen szigorúan és hatékonyan gyakorolta a szabályozó szerepet, az ellenőrzést: nemcsak a teológiában, amely akkor a római skolasztika volt, hanem a jogrendszer, az erkölcs és a kultúra területein is.

Ehhez viszonyítva XXIII. János pápa igen nagy újdonságot hozott. Már magának az új pápának a személyisége is nagyon különbözött elődjétől: XII. Pius arisztokratikus megjelenésű volt, zárkózott; János pápa szegény családból származott, mindig is közel maradt az egyszerű emberekhez. Mihelyt megválasztották, rögtön olyan tetteket hajtott végre, amelyek új stílust jeleztek. Pl. meglátogatta a Regina Coeli börtönt. Kiadta Pacem in terris kezdetű körlevelét, amelynek rendkívüli visszhangja lett. Az emberek rögtön érezték, hogy testvérük szól hozzájuk. De főleg legkiemelkedőbb tettét kell megemlítenünk: hamarosan megválasztása után bejelentette, hogy egyetemes zsinatot hív össze. A zsinat megnyitotta az ajtókat és az ablakokat az egyházban. János pápa szót engedett az egyháznak, míg XII. Pius uralkodása alatt lényegében megelégedtek a pápa szavainak visszhangozásával.”

A II. Vatikáni zsinat kiegészítette az 1870-ben félbeszakadt I. Vaticanum egyháztanát: a mostani zsinat újdonságaihoz tartozik többek között a Lumen gentium 22–26. pontja a püspöki kollegialitásról és püspökszentelésről (a zsinat eldöntötte, hogy ez az egyházi rend teljessége). Továbbá kidomborította a keresztények egységének ügyét és a világiak szerepét az egyház küldetésében. Yves Congar domonkos ezt hangsúlyozta már a zsinat előtt és alatta is. Annak idején így jellemezte a kérdéses „kopernikuszi fordulatot”:

„A túlnyomóan jogi felfogást felváltotta a kegyelem ontológiai primátusa, a rendszer elsőbbségét a keresztény emberi személy állítása, a tekintély struktúráit az Isten népe eszméje; jobban elismerték a római monarchia mellett a püspökök egyetemes kollégiumának helyét, a helyi szervezeteket, továbbá az Ecclesia-gyülekezet eszméjét, vagyis azt, hogy az Egyház kommunió, (szeretet)közösség.”

XXIII. János pápa a zsinat első ülésszakát (1962-1963), majd VI. Pál a következő három ülésszakot (1963-1965) vezette. A négy ülésszak során összesen 16 dokumentumot fogalmaztak meg és fogadtak el. A legfontosabbak a négy konstitúció:

Az egyházról, „Lumen gentium” (=LG)
A szent liturgiáról, „Sacrosanctum Concilium” (=SC)
Az egyház és a mai világ, „Gaudium et spes” (=GS)
Az isteni kinyilatkoztatásról „Dei verbum” (=DV)

Az egyházról szóló konstitúció 8. pontjában olvassuk ezt a meghatározást: „Ez Krisztus egyetlen egyháza, vagyis a hit, remény és szeretet közössége, amely látható közösség és Krisztus titokzatos Teste; a Hiszekegyben egynek, szentnek, egyetemesnek és apostolinak valljuk. Feltámadása után Üdvözítőnk Péternek adta át a megbízatást, hogy pásztora legyen. Péterre és a többi apostolra bízta, hogy terjesszék és kormányozzák, és mindörökre az igazság oszlopának és biztos alapjának tette meg. Ez az Egyház e világon társaságként van megalapítva és megszervezve, és a katolikus Egyházban áll fenn. Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök kormányozzák, jóllehet látható szervezetén kívül is jelen vannak a megszentelődés és az igazság olyan elemei, amelyek, minthogy Krisztus Egyházának tulajdon adományai, önmagukban a katolikus egység felé irányulnak”. (LG 8 = 46)

A Lumen gentium II. fejezete Isten újszövetségi népének mutatja be az egyházat, és mintegy sűrítve összefoglalja a zsinati egyháztan lényegét. A meghatározás után ugyanis szó van a megkereszteltek egyetemes papságáról (10. és 11. pontok), Isten népe hitérzékéről és karizmáiról (12), az egyház katolicitásáról=egyetemességéről (13. és 14.), továbbá az egyház és a nem katolikus keresztények (15), valamint az egyház és a nem keresztény hívők (16) kapcsolatairól, végül az egyház missziós jellegéről (17). A felsorolt témákat még később részletesebben tárgyalta a konstitúció, illetve egyeseknek külön okmányt is szentelt a zsinat (pl. ökumenizmus, nem keresztény vallások, missziók).

Különösen is fontos itt a 16. pont az egyház és a nem keresztények viszonyáról. (Egyébként a gondolatot megismétli és teológiailag jobban megalapozza az egyház és a mai világ kapcsolatával foglalkozó, Gaudium et spes kezdetű okmány 22.pontja.) A most idézendő pontban új megfogalmazást kap az összefüggés Isten egyetemes üdvözítő szándéka és az Egyház üdvösségközvetítő szerepe között. Egyes teológusok szerint itt a zsinat egyik legfontosabb teológiai tételéről van szó. Egyébként itt keresendő a XXIII. János és VI. Pál által akart nyitottság a párbeszéd felé, és végső ebben a szellemben kezdődött el a Vatikán keleti politikája a kommunista országokkal, az ún. Ostpolitik, amely idővel - meglehetősen sok kritikát kapott.

Most befejezésül idézzük a Lumen gentium kérdéses 16. pontját:

„Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle fokozatokban kapcsolódnak az Isten népéhez. Elsőként az a nép, amely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, és amelyből Krisztus test szerint is származik (vö. Róm 9, 4–5); a kiválasztás és az atyák miatt Isten szemében igen kedves nép: ő ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományait és hívó szavát (vö. Róm 11, 28–29). De azokra is kiterjed az Isten üdvözítő szándéka, akik elismerik a Teremtőt; köztük elsősorban a mohamedánokra. Ők azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak, velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas, és az utolsó napon megítéli az embereket. Azoktól sincs távol az igaz Isten, akik homályos képekben keresik az ismeretlen Istent, minthogy ő ad mindennek életet, levegőt és mindent (vö. ApCsel 17,25–28); az Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). Elnyerhetik ugyanis az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt evangéliumra való előkészületnek értékeli az egyház, és az Isten adományának tartja; Isten pedig megvilágosít minden egyes embert, hogy végül is élete Legyen.” (LG 16=52)

(szf)