A római Szent Kozma és Damján ókeresztény bazilika apszismozaikjának az üzenete - P. Vértesaljai László SJ írása

Róma megszámlálhatatlanul sok ókeresztény emlékének egyik gyöngyszeme a Forum Romanum ókori városközpontjának Szent Útján, a Via Sacra-n fekvő Basilica dei Santi Cosma e Damiano. Érdemtelenül kevesen keresik fel, mert a közeli Colosseum, a Capitóliumi épületek, no és maga a Forum Romanum, a szemközti Palatinus császárpalotáival oly sok látnivalót kínál, hogy végül nem marad idő a két orvos-vértanú templomának meglátogatására.

Akik mégis betévednek, azokat azonban elkápráztatja az 1500 éves mozaikok tüzes fénye és expresszív, mondhatni modern képi üzenete. A mozaik tiszteletreméltó kora, a fénylő színvilág, a közvetlen kifejező erő azonban Róma több más templomában is megtalálható. Itt egy sajátos építészeti körülmény járul hozzá a rendkívüli hatáshoz. A III. Félix pápa által 526-530 között épített eredeti templom a történelem viharai során nemcsak megrongálódott, hanem a Forum Romanum használaton kívül kerülésével és főként a népvándorlás korának viszontagságai miatt a fórum az évszázadok során lassan feltöltődött és elingoványosodott. Az eredeti császárkori épületek nyolc-tíz méter magas márványoszlopainak sokszor csak a csúcsa látszott már ki.

Pontosan 1100 évvel az eredeti templom építése után VIII. Orbán pápa 1626-ban szentelte fel az új templomot, mely a régi padlózat-szintet 8 méterrel magasabbra emelte. Valójában vízszintesen kettéosztotta a régi templomot, egy fölső és alsó szintre. Az így kialakított alsó rész altemplommá lett, de megmaradt az eredeti templom kozmata, színes márványberakásos padlódíszítése, míg a felső templom dísze, az apszismozaik az átépítés révén nyolc méterrel közelebb került a templomlátogatóhoz.

Zavarba ejtő ez a közelség! Noha nem lehet egybefogni az egész apszist egyetlen tekintettel és arányos távolságból, mint az eredeti állapotában, de mégis épp ez a fizikai közelség adja, hogy lelkileg is közelebb kerülünk a kép üzenetéhez. Az apszis szabályos negyed-gömbjének alapszíne, az erős kobalt-kék a mennyet jeleníti meg, s ebben az égi szférában jelenik meg az ítélő Krisztus. Bibliai teofánia ez, Isten-megjelenés, ahogyan Dániel könyvében olvassuk az Emberfiáról, aki az ég felhőin érkezik. Mint szőnyeg kerül a lába elé a lefelé egyre rőt-vörösebb színben lángoló felhőáradat.

Ahogy a kinyilatkoztatás kezdetén Isten felhő formájában jelent meg a népének, úgy most az idők végén szintén felhők között mutatkozik meg. Krisztus talpig érő súlyos római aranytógát visel, amit bal karjával fog fel, míg a keze írástekercset tart. A tekercs a kinyilatkoztatás üzenete, melynek éppen ő a tartalma, vagyis az üzenet azonos az üzenővel. Hullámos haja a vállára omlik, fejét arany glória veszi körül.

A kép alsó körbefutó részén az ott ábrázolt hat alak egyike sem, még az apostolfejedelmek sem viselnek glóriát. Egyedül Krisztus a dicsőség Ura! Tekintete a templom gyülekezetére irányul, pillantása az expresszív kerek szemek ellenére sem fenyegető, érezzük, ő a János evangélium Krisztusa, „aki nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,16-17). Szélesre kitárt jobb keze fölfelé mutat és a nyitott tenyér mozdulata - a szemlélő meglepetésére - egy főnixmadarat jelez. A híres mitológiai madár viszonylag ritkán jelenik meg a keresztény ikonográfiai ábrázolásokon, jóllehet a katakombák festészete kedvelte nagyon, főként a Krisztus ember-ábrázolás legitimálása előtt. Itt a főnixmadár hatalmas pálmafa csúcsán ül, két karnyújtásnyira Krisztustól.

A főnix neve görögül „phoinix”, ami éppen pálmát jelent. A főnix, mint mitológiai csodálatos madár jó ismert a legtöbb ősi kultúrkörben, nagyjából a következő közös jegyekkel. Ez a ritka és párja nélküli madár, monogenész –egyetlenszülött, 500 évig él, élete végén egy magas hegyre röpülve fészket rak illatos ágakból egy pálmafa tetején. A nap tüze emészti el, majd hamvaiból féreg támad, amiből pedig ismét életre kel a főnixmadár. Az eredetmítosz egyik ősforrása az egyiptomi kultúrkör, ahol „benu” néven valójában az élet teremtését magyarázták, a Nap erejével egybekötve. Spontán generáció révén „születik” mind a Nap, mind a főnixmadár.

A hellén mitológia is a Nap-kultuszhoz kapcsolta, helyileg is az egyiptomi Heliopolist, azaz Napvárost jelölte meg, ahol a csodás esemény történik. A római felfogás a szerepében azonosította a hellén nominális értelmezést: a névszerinti azonosság jelentésbeli azonossággá lett, pálma és főnix egybenőttek, közös ikonográfiai ábrázolásuk is ide, Rómához köthető. A keresztény teológia számára szinte kész volt tehát a kifejezési eszköz, csak picit kellett pontosítani még. A főnixmadár elemésztődése utáni három nap Krisztus harmadnapon történt feltámadásával állította párhuzamba a főnix-képet.

A főnix nem eszik földi táplálékot, hanem a libanoni cédrus ágai között mennyei mannát fogyaszt, hozzá pedig a cédruságak harmatából iszik. Így táplálja egyszerre az ég és a föld, az ég mannával, a föld harmattal, ahogy Isten is hasonlóképpen táplálta a pusztában vándorló népét. Mind a pálma, mind a cédrus bibliai jelkép. A 92. zsoltár 13. verse összekapcsolja a két fát: „Virul az igaz, mint a pálma és nő felfelé, mint a Libanon cédrusa”. A zsoltárban olvasható pálma a héber zsoltár görög fordítása alapján könnyen főnixmadárrá változtatta a pálmafát, innen érthető, hogy az észak-afrikai Tertullianus (155-230) a zsoltárt már így folytatja latinul: „… et florebit velut phoenix – és virágzol majd, mint a főnix”, majd hozzáteszi: ”… azaz a halálból és a sírból fogsz kisarjadni.

A Szent Kozma és Damján bazilika apszismozaikján a főnixmadár egyértelműen Krisztus harmadnapi feltámadására utal. Az, aki a kereszten meghalt, elemésztődött, íme, most „kisarjadt a sírból”. Valójában a kereszt is fa, mégpedig a paradicsomi élet-fája. A színpompás tollazatú főnixmadár feje körül nyolcirányú sugárnyaláb a „Feltámadott” megdicsőülésére utal, aki a mennyben az Atyja jobbján folytatja közbenjárói tevékenységét, megjutalmazza azokat, akik mindvégig hűségesek maradtak hozzá. Ezen a ponton szemléljük tovább a kettős képcsoportot. Krisztus jobbján Szent Pál, balján Szent Péter prezentálják, mutatják be és ajánlják egyszerre a Pantokrátor-Krisztusnak a két vértanú orvos-szentet.

Az apostolfejedelmek maguk is vértanúk, akik tisztára mosták köntösüket a Bárány vérében, ezért is viselnek fehér ruhát, ugyanolyan tógát, mint Krisztus. A tógák szélén a híres bibliai „tau” betű, mely alakjával is a keresztre emlékezete. Az apostolok egyik kezüket a „védenceik” vállára teszik, a barátság és a familiaritas, azaz családiasság jegyében. Míg másik kezükkel Jézusra mutatnak. Az apostolok állnak, de a két orvos-szent Krisztus felé halad. Neki bíborszínű a tógájuk, ők a vértanúság színét hordozzák, kezükben a győzelem hervadhatatlan koszorúját tartják. Vállukon az orvosi táska a szolgálatukra utal.

A szír származású testvérpár, Szent Kozma és Damján 260 körül született a kisázsiai Égea városában. Orvosi képzésük után Krisztus szeretetével és lelkületével gyógyítottak szerte Kisázsiában. Minthogy szolgálatukért nem fogadtak el pénzt, a hálás utókor „anargüroi”, pénztelenek-nek nevezte őket. Keresztény hitük miatt a 303-ban kitört Diokleciánusz féle nagy keresztényüldözés során őket is elfogták, kínzásokkal akarták hitehagyásra kényszeríteni őket, de ők mindvégig kitartottak, míg végül lefejezték őket.

Vértanúságuk helyén, a kisázsiai Kürosz városában, majd Bizáncban is hamarosan templomot emeltek a tiszteletükre. A keleti főváros után Róma is templomot emelt számukra: III. Félix pápa 526-530-ban a Forum Romanum területén, a Via Sacra mellett jelölte ki a helyet. Tudatosan, mert ahol egykor a pogány orvos-istenségeket tisztelték, és ahol egyúttal az orvoslást is gyakorolták, a keresztény Róma a maga orvos mártírjainak állított emléket, így keresztelve meg a régi hagyományt.

Szent Kozma és Damján templomának több magyar vonatkozása is van, minthogy a középkortól máig Szent Ferenc Reguláris Harmadrendje gondozza, ezért a szentély félköríves stalluma fölött a harmadrendi ferences női szentek sorát Árpádházi szent Erzsébet nyitja.

Az idős Liszt Ferenc, aki a kisebb papi rendeket fölvéve papi ruhát viselt, leányának Cosimának névnapjára Rómából írt levelében említi, hogy azért megy szentmisére a Szent Kozma és Damján bazilikába, mert leánya, Cosima védőszentje éppen az a Szent Kozma vértanú, akinek nevét a római misekánon a vértanúk fölsorolása közben a legközelebb említi meg Urunk Jézus Krisztus nevéhez:

„A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk Linusz, Klétusz, Kelemen, Szixtusz, Kornél, Ciprián, Lőrinc, Krizogon, János és Pál, Kozma és Damján vértanúidról, és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat, Krisztus, a mi Urunk által”.

(vl)