Az Előfutár alázata - Keresztelő Szent János születése – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése

A 12. évközi vasárnapon a vihar lecsendesítéséről szóló evangéliumi szakaszt olvastuk volna, de az idén erre a vasárnapra esik Keresztelő Szent János első osztályú liturgikus ünnepe. Mind a négy evangéliumból világosan láthatjuk, hogy Jézus korában milyen nagy tekintélye volt az Előfutárnak, Keresztelő Jánosnak. Lukács evangéliumának első két fejezetét János és Jézus születésének szenteli.
Az első fejezet diptichon, tehát az evangélista párhuzamba állítja János és Jézus születésének hírül adását, majd a mostani szakaszban elmondja János születését. Szentírástudósok rámutattak, hogy Lukács itt számos ószövetségi helyre hivatkozik, illetve azokból állítja össze Mária énekét, a Magnificatot és Zakariás énekét, a Benedictust.
E fejezeteket a Messiás érkezése, az üdvösség napjának felragyogása miatti nagy öröm hatja át.

Az óraliturgiában minden reggel imádkozzuk a Benedictust: Zakariás Szentlélekkel eltelve magasztalja Istent: „Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét. Erős szabadítót támasztott minékünk. (…) Meglátogatott minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek…” – János evangéliumának prológusában beszél arról, hogy a megtestesült Igében élet volt, és ez az élet volt az emberek Világossága, de a sötétség nem fogta föl, a hitetlenek nem fogadták be.

János azért jött, hogy tanúságot tegyen a Világosságról, de nem ő volt a Világosság, hanem a megtestesült Ige, Jézus Krisztus. A Keresztelő a Magasságbeli prófétája volt, az Üdvözítő előfutára; az Ó- és Újszövetség mezsgyéjén lépett fel: a bűnbánatot hirdette, rámutatott az Isten Bárányára, megkeresztelte Jézust, és utána alázatosan visszavonult, átengedte a teret Jézusnak, aki Szentlélekkel keresztelt.

Papoknak ajánlanám, hogy néha olvassák Pázmány Péter prédikációit. A bíboros többször elmélkedik az alázatosságról: a Szentírás és a keresztény gondolkodók, főleg Szent Bernát idézése mellett még a pogány bölcsekre, a sztoikusokra is hivatkozik. Ádvent III. vasárnapjának első prédikációját – az alázatos Keresztelő János példájából kiindulva (Jn 1, 19kk) - teljesen az alázatosság erényének szenteli. János a zsidó követeknek megvallotta, hogy nem ő a Krisztus.

”Mivel azért a Szent János feleletiben, mint szép tiszta tűkörben, tündöklik az igaz alázatosságnak tekéletessége: én-is, a mái napon, szóllok az alázatosságrúl.” Először megmutatja, mily „böcsülletes”, hasznos, szükséges az alázatosság, másodszor pedig megmagyarázza, miben áll az igaz alázatosság tökéletessége. Ádvent IV. vasárnapjának első prédikációjában pedig összehasonlítja az Előfutárt a Szabadítóval: „A mai Szent Evangélium pedig, melyben a Christus elől-járója teli torokkal kiáltya, hogy közel jő a Szabadító: azért olvastatik előttünk, hogy ércsük, kicsoda, a ki hozzánk jő?”

E beszéde végén Pázmány Isten szeretetére és alázatos szolgálatára buzdítja a keresztényeket.

Keresztelő Szent János alázatossága üdvös intelem mindazoknak, akik Krisztust hirdetik, akik az Üdvözítő útját készítik elő. Neki, Krisztusnak kell átengednünk a teret, hogy általunk Ő tanítson, Ő kereszteljen, Ő bocsássa meg a bűnöket, Ő jelenítse meg a húsvéti misztériumot az oltáron. Miként a Keresztelő, a pusztában kiáltó Szó (Hang), mi is legyünk az Ige (Verbum) hangja (vox), szócsöve, hogy az üzenetet továbbítsuk, hogy az Egyházban szolgáljuk az üdvösség művét.

A pápák a középkortól „Isten szolgáinak szolgája” jelzővel jelölték magukat, kifejezve az eszményt. A II. Vatikáni zsinat eszményi egyházképét is így jelölték: „szegény és szolgáló egyház”. Milyen messze van még a valóság az eszménytől! Papoknak és világi apostoloknak, ezt kell mondanunk, miután mindent megtettünk: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk”.

A legfőbb példakép Jézus, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és életét adja mindenkiért. És Édesanyja, Mária is az Úr szolgáló leánya volt, Fia tökéletes követője. Az Ő közbenjárása által kérjük Fiától az alázatosan szolgáló szeretet kegyelmét.

(Lk 1, 57-66. 80)

(vm)