A macerata-lorétói zarándokút margójára – P. Vértesaljai László személyes visszaemlékezése az éjszakai gyalogos zarándoklatra

Már tavaly meghívást kaptam, amikor lorétói egyszemélyes zarándokutam során, egy szombat este érkeztem a Szent Házhoz. Ott éppen a „Macerata-Loreto” zarándoklat több ezer önkéntese készült fel lelkileg a következő hétre, hogy majd a Lélekben tudjanak szolgálni.

„Megyek én is” – válaszoltam akkor és magától értetődő volt, hogy most útra kelek. Jelentkezem a római csiellínóknál és szombaton délután a 362. számú zarándokbusszal megérkezek Macerata-ba. Matteo Ricci városa ez, a híres jezsuita tudósé, aki korában, a 16. század végén 28 évet szolgált Kínában, elvetve a kereszténység magvait a kínai lélekben.

A szentmisére várva a város stadionját zsúfolásig megtöltjük, így nekünk már csak a zöld gyepen marad hely, ahol szorosan egymás mellé telepedünk. Ülök, kezemmel simogatom a füvet, eszembe jut János evangélista rövid tényszerű közlése a csodálatos kenyérszaporításról: „Telepítsétek le az embereket – szólt Jézus. Azon a helyen sok fű volt. Letelepedtek.” (Jn 6,10). A misére, igazi kenyérszaporításra várva énekelünk, készülődünk. Balra tőlem egy családot látok a füvön. Apa-anya és két gyermek vesz közre egy harmadikat, egy Down-kóros fiút. Lehet úgy 12 éves. Kezében kis faágat tart, azzal horgászik. Lelógatja a vízbe, a fűre, aztán felemeli, leveszi a halat róla és játssza ezt időtlenül, kedves kis arcán örök mosollyal. Elgondolkodom. Nem egy jótékony közösség, nem a Down-kóros specialista Bárka, hanem a saját családja veszi körül ezt a fiút, aki otthon van, aki biztonságban van, mert van apja és anyja, itt ülnek mellette a testvérei is. Ő is jön zarándokolni, mert az élet neki is az, úton-lét - az övéivel.

Tízkor indulunk, egyszerre, mint Rómában az autók, amikor a közlekedési lámpa hirtelen zöldre vált. Majd százezer ember! Sűrűn egymás mellett. Igazán csak hármat ismerek a tenger népből: egy kolumbiai papot a római buszra várakozásból, aztán Fabio-t, aki éppen mellém telepszik a fűben és Mariannát, aki mellett a buszban ülök. Ő elsőéves orvostanhallgató, Fabio pedig kétgyermekes családapa, negyvenes, informatikus. Egymás mellett lépdelünk, kezünkben a kiosztott zöld műanyag rózsafüzér. A sajátomat a táskában hagyom, mert ez a közös összeköt mindenkivel. Mondjuk hangosan a rózsafűzért, hol az imádság első, hol a másik felét válaszolva, felváltva. Fabioval időnként elveszítjük egymást, aztán felbukkanunk egymás mellett. Így tart ez egész éjjel. Inkább Fabio az, aki hűségesen fel-felzárkózik mellém. Olyan jó, ha van embered, ha van társad! Vagy 15 éjszakai zarándoklat van már a lábamban, a pilisi utak ezek az esztergomi papszentelésekre. Eleinte még fel-felbukkan bennem a régi utak emléke, de itt mégis minden más. Falvakon, városokon megyünk keresztül. A hangszórókon át itt is éppúgy hallani mindent egyidejűleg, mint a menet elején, 5-8 kilométerre, vagy mint mögöttem 5-8 kilométerre. És ez a széles folyam átöleli az egész úttestet, még a szélén is haladnak. Így megyünk keresztül a településeken, ahol persze várnak bennünket. A helybeliek kijönnek az út szélére, este tizenegykor, aztán éjfélkor, egykor… és még négy órakor is. Az ablakokban a nagymamák, fejkendős dédikék. Gyerekek is vannak, apró kis babák, gyerekkocsiban alszanak, vagy éppen anyjuk karján. Nyakigláb srácok, erős férfiak, úgy a családok együtt, idősebb bajszos bácsik és mosolyognak, integetnek. Nézem az ajkukat. Velünk mondják a rózsafűzért, ezt az örök „mondókát”, amit az Angyal nyomán Isten új népe meg nem szűnve mondogat. Hát mi mást tehetne? Ebben az „utána-mondásban” történik meg az esemény, kicsit úgy, mint Máriában. Az ablakokból színes drapériát lógnak, gyertyák, mécsesek égnek. Mária-szobrokat látok, Pio atya képeit, a Szentet a maga ezernyi és színes megtestesülésében. Szent ez a vonulás, a Szent Ház felé, tudják, tudjuk ezt mindannyian. Ha összevetem, hogy hányan vesznek részt a zarándokúton, ennek csak egy része vagyunk mi, a zarándokok. Másik, nagyobb és számosabb rész, aki az út széléről elkísér bennünket. Vajon mit jelentünk mi most számukra? Amikor a nagy válság közepette itt Olaszországban is be kell osztani a pénzt, és félteni kell a munkahelyet! Itt Marche tartományban, alig 200 km-re Emilia-Romagna-tól, ahol egy hónapja megmozdult és még most is mozog, reng a föld!

Százezer ember vonul el előtted s te velük imádkozol. Hány és hány tekintet kapcsolódik egymásba, hány és hány pillantás cserél gazdát és üzen: Ugye, azért minden rendben van?! Mert hiszen hazamegyünk. Abba a kicsi Házba, ahol az Élet elkezdődött. Ehhez társulnak még a falvak között a gabonatáblák, az útszéli fák, az árokparton tovalibbenő kicsi szentjánosbogarak, a fákon a madárkák éjjeli fölcsicsergései.

Így érünk a Házba. Amikor belépek, mert éppen csak egy gyors átvonulásra van idő, olvasom az írást: „Hic caro factum est”. Itt lett testté az Ige. Ez a „hic” a fontos! Itt! Ezen a helyen, e négy fal között kezdte el a végtelen, a megfoghatatlan és az elérhetetlen Isten – megszólítani az embert. Megszólítani, vele és benne maradni és mindvégig hűségesen kitartani mellette. Ez az Isten története az emberek között. Istenem! E négy fal között…!!!”. Nézem, a meztelen köveket, amit nem borít még freskó vagy egyéb dísz. A köveket, azokat a nyers és fekete-füstös köveket, amelyek látták Máriát, a kicsit és Józsefet! Bizony, egyenként megcsókolnám ezeket a köveket. Leülnék eléjük és kérném őket, hogy meséljenek. Hiszen ezek a bibliás kövek meg tudnak ám szólalni!

Ha most visszaemlékszem a lorétói zarándokutamra, ezeket a köveket látom és gyerekkorom esti imádsága morajlik föl bennem: „Szent József légy házunk Ura, kis családunk pártfogója, hogy családunk kisded nyája, Názáretnek legyen mása!