A család az ókeresztény irodalom, ábrázoló művészet és epigráfia tükrében

Az Osservatore Romano június 3-i, múlt vasárnapi számában, Benedek pápa milánói látogatásának zárónapján „A kezdetekben volt a család” címmel Fabrizio Bisconti professzor tanulmányát olvashatjuk. Bisconti professzor az ókeresztény irodalomtörténet és főként a keresztény archeológia nemzetközileg is elismert tekintélye, aki többek között a Keresztény Archeológia Pápai Intézetében az ókeresztény ikonográfiát tanítja. A szerző a cikkében valójában arra mutat rá, hogy a keresztény családok jelenlegi alapértékei már az egyház életének kezdetekor jelen voltak.

Az első századok keresztényei életének alapvető és meghatározó vonása volt az egyházi és közösségi jellegük. Ez a lényegi sajátosság határozta meg életüknek családi és társadalmi vonatkozásait, hiszen éppen a családi életüknek a vonásai, a házastársi hűség ápolása, a szülők és gyermekeik viszonya adta a profán világ számára a tanúságtétel legnagyobb lehetőségét. Kitűntek továbbá a munkához való viszonyukban is környezetükből, hiszen a munkát a maguk számára az evangéliumból eredő társadalmi elkötelezettségként értelmezték. Koruk rabszolgatartó világában ez a munkaerkölcs felforgatóan új volt és forradalom nélkül egyenjogúsította a rabszolgát a legnagyobb patríciusokkal. Nemegyszer az evangélium továbbadása éppen így történt: hol a keresztény rabszolga térítette meg urát, hol a gazda vezette a szolgát közös Urukhoz, Jézushoz. Ebbe a világba enged bepillantani Pál apostol csodálatos, rövidke levele, a Filemonhoz írt levél.

A megújulás és a hagyományápolás átszövi egymást a kezdetek egyházában. Alexandriai Szent Kelemen a keresztény család önértelmezése vonatkozásában írja: „Igazában az az ember, aki nem él egyedül, a házasságban próbának teszi ki magát a gyermekvállalás és a család ellátása révén, figyelmen kívül hagyva minden aggodalmaskodást vagy fájdalmat, ám soha meg nem feledkezve Isten szeretetéről”.

Ezek a szavak megértetik, hogy a család a societas christiana, a keresztény társadalom alapvető és genetikai sejtje. Ez a keresztény társadalom az ekklesía, vagyis az egyház, méghozzá mint második közösség, amelyben a keresztény a gyakorlatba ülteti át az etikai növekedés tervét, mely tökéletesíti a kapcsolatot házastárssal és a hozzátartozókkal. Ennek a folyamatnak az alapja a családról, mint egyházról alkotott új elképzelés, amelyben helyére talál a házastársi kötelék. Arisztidész, második századi keresztény filozófus apologéta írja: „A keresztények… nem követnek el házasságtörést, nem paráznák.., hűen megtartják esküjüket (XV,6)”.

A kortárs Antióchiai Szent Ignác Szent Polikárp püspökhöz írt levelében tanítja: „Úgy illik, hogy a vőlegények és menyasszonyok a püspök konszenzusával, beleegyezésével keljenek egybe, hogy a házasság az Úr szándékának megfelelően és ne az ösztönös kívánkozás (concupiscentia) szerint történjék (V,2)”. A püspök tehát már az első századtól kezdve részese a házasságkötési szertartásnak, és anélkül hogy kisebbítené a kor jogi és polgári eljárásrendjét, tanúként kézjegyével látja el a házasságkötési dokumentumot (tabulae nuptiales). Továbbá a házasságkötéskor a jegyesek kezdettől fogva részt vesznek az eucharisztia ünneplésében, fogadják a közösség áldó imádságát és a szentáldozáskor a magukhoz vett Krisztusra úgy tekintenek, mint az új család alkotó jelképére.

Tertulliánusz észak-afrikai egyházatya - 230 körül halt meg - a feleségéhez írt levelében így foglalja össze a harmadik század elején a házasságról szóló keresztény tanítást:

„Honnan lehetne elegendő erőnk ama házasság boldogságának ecseteléséhez, melyet az egyház kötött egybe, melyet az eucharisztia erősít meg, az áldás megpecsétel, az angyalok hirdetnek és amit érvényesnek tekint az Atya: Hiszen jogos és helyes házasságot még a földön sem kötnek a gyermekek atyáik belegyezése nélkül… A házasfelek testvérek mindketten, szolgatársak mindketten, sem testben sem lélekben nincsen különbség közöttük. Együtt imádkoznak, együtt borulnak térdre, együtt böjtölnek. Tanítják egymást kölcsönösen. Buzdítást adnak egymásnak. Egymás irányában közösen türelmesek. Egyképpen viselkednek Isten egyházában, egyenlőképpen vesznek részt az eucharisztiában, egyazon lelkülettel vannak a szorongattatások, az üldöztetés idején és a verőfényes napok nyugalmán. Egyik sem titkolózik a másik előtt, nem kerülik egymást, nincsenek egymás terhére. Szabadon látogatják a betegeket és segítik a szegényt. Keresztet nem lopva vetnek… mindkettő ajkán fölcsendül a zsoltár és a himnusz, és kölcsönösen versenyre kelnek, hogy ki énekeljen jobban Istennek… Örül Krisztus, ha ilyeneket lát és hall és békéjét küldi rájuk.”

A házasság alapjához tartozik annak felbonthatatlansága és a hűség, nem is annyira szigorú törvényként, hanem úgy, mint sürgető és természetes válasz Krisztus tanítására. Ez az erős kötelék kiterjed a gyerekekre is, így születik meg egy olyan sűrű szőttes, mely a családi kapcsolatokat egybefűzi. Ha a gyermeknemzés a házasság természetes célja, a házastársak nem tesznek egyebet, mint közreműködnek Isten teremtő tervében. Ennél fogva „szigorúan elítélik az abortuszt, az újszülöttek megölését, a gyerekek kitételének súlyos bűnét”. Római Szent Hippolitusz 215 táj írt „Apostoli hagyomány”-a (7,3,2) írja: „Ne öld meg a gyermekedet abortusszal, ne oltsd ki a gyermeked életét, hiszen minden Istentől született lény lelket kap, ezért ha megölik, megtorolja az isteni igazságosság”. A Barnabás levél szerint (19,5) a „szülők közelről követik gyermekeik fizikai és lelki növekedését, nem veszik le a kezüket róluk és Isten félelmére tanítják őket”. Így valósítják meg a páli óhajt:

„Atyák, … neveljétek gyermekeiteket az Úr fegyelmében és intelmeivel” (Ef 6,4). Az első keresztény közösségek figyelme, mely a családot a keresztény társadalom tartóoszlopának tekintette, odafordult az árvák és özvegyek felé. Számukra a keresztény közösség helyettesíti a családot. Római Szent Kelemen második korinthusi levelében említi: „Ítélkezzetek az árvák javára és szolgáltassatok igazságot az özvegyeknek” (8,4).

Aranyszájú Szent János a közös imádságról úgy véli, hogy az fenntartja a családi békét és szeretetet: „Végezzétek együtt az imádságaitokat, menjetek együtt templomba és tegyétek is meg egymás számára, amit hallotok” (Hom. Ef. levél 20,9).

A katakombák festészetének és szarkofágjainak ábrázolásai egész családokat mutatnak együtt, meggyőző erejű imádságuk közben. Rómában a Via Appia mentén épült Szent Sebestyén bazilika és katakomba együttesében látható egy negyedik századi freskó, melyen egy imádkozó család csoportját Krisztus megkoronázza. Hasonlóképpen a nápolyi Szent Januáriusz katakomba egyik freskóján Theotecnus és Hilaritas nevű házastársak, Nonnosa nevű leánygyermekükkel együtt, drága öltözetben, felemelt kezekkel imádkoznak együtt, négy égő gyertyaszál között.

A sírfeliratok is tanúságot tesznek a családi kapcsolatokról, mint olyan házasságról, melyet közös sorsként intenzíven élnek meg. A Róma Város Keresztény Sírfeliratai sorozat köteteiben olvassuk például az egyik hitves vallomását: „Dulcis in aeternum mihimet iunctissime coniux”, aki tehát „az édes feleségével mindörökre a legszorosabb kapcsolatban állt”. A keresztény házasságban nincs helye civakodásnak, veszekedésnek, haragnak, féltékenységnek, hanem minden a közös megegyezés és a legfőbb szeretet jegyében történik, ennek megfelelően a sírfeliratok a feleséget „az édes, a kedves, a szűz és a hűséges” gyengéd jelzőkkel illették.

Egy ilyen sírfelirat említi: „Coniunx Albana quae mihi semper casta pudica – Albana hitvesem, aki nekem mindig szűz és szemérmes” (1496). A feleségek is használnak elhunyt férjeik jellemzésére dicsérő jelzőket: „Qui cum esset fuit solacius misericors omnibus” (II. 4165) ez a férj „irgalmas és vigasztaló volt mindenkivel”.

Néhány sírfelirat kifejezett említést tesz a családi életre. „Instituit natos vitam servare serenam / dum docet exemplis semper amare Deum” (I. 3902). „Derűs élet szolgálatára nevelte szülötteit ez az anya, midőn példaadóan tanított Isten szeretetére”. Megindító olvasni egy férj tanúságtételét, ahogy írja: „kedves feleségemről, Virginiáról, akinek gondos fáradozásai révén ragyognak a gyermekeink. Tőle kaptam tizenegy év alatt tíz gyermeket. Ő csak harminc évet élt, de százat érdemelt volna”. Fájdalmasan szép az elhunyt gyermekek emlékezete: a kicsik jelzői édesek, jók, ártatlanok „Infanti mellitae ac dulcissimae”.

A nagyobb gyermekek epitáfiumai említést tesznek erényeikről, értelmességükről, mint Dalmatius esetében, „aki egy nagy lángész volt. Apja csak hét évig élvezhette gyermekét, aki görögül is tudott, anélkül, hogy valaki tanította is volna”. Még inkább jelzésértékű a tizenegy éves Boetius költő, aki „komoly magatartásával idősnek látszott. Nem kedvelte a fényűzést, a divatot, bölcsekkel társalgott, és izzóan szerette a költészetet”.

A sírfeliratok beszélnek még a család többi tagjáról is, mint a nagyszülőkről, akik halott unkáiknak állítanak emléket szép gondolatokkal. De többször az unokák maguk, akik elhunyt nagyszüleiket dicsérik sírversekben, jámbor és szeretetreméltóknak nevezve őket.
Összefoglalva az ókeresztény kor annak irodalma, katakombái és sírfeliratai tanúsága szerint a családi magról, mint mikrokozmoszról beszél, mely visszatükrözi a közösségeiket és tágabb értelemben az egész societas christiana-t, keresztény társadalmat.

A magzati élet védelme, az újszülöttek megbecsülése és gondozása, a gyermekek figyelmes és igényes nevelése a gyümölcse annak a házastársi szeretetnek, melyet esküjükkel pecsételtek meg és amiben mindvégig hűségesen kitartottak. A kora keresztény világ családi alapértéke és meggyőződése a legfontosabb vonásaiban tehát már induláskor pontosan olyan, mint amilyen napjaink keresztényeinek elvárása önmaguktól.

Nem szabták magukat és útjukat az őket körülvevő világ gondolkodásmódjához, hanem forró imádságban őrizték Krisztus megváltói szeretetét. Amit az eleink kétezer éven át megőriztek, és ami most is igaz és érvényes, ahhoz nekünk, ami keresztényeknek is minden körülmények között tartanunk kell magunkat.

(vl)