Az Úr halálának és feltámadásának emlékezete – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Úrnapjára
Úrnapját Magyarországon
ezen az évközi 10. vasárnapon ünnepeljük. Az Úr Jézus szenvedése előestéjén, húsvéti
pászkavacsora keretében rendelte Teste és Vére szentségét, amikor a kenyér és a bor
átváltoztatása után megbízta az apostolokat: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
A szentmise Jézus szent Testének és Vérének ünneplése, az Úr halálának és
feltámadásának hathatós megjelenítése. Nem Jézus keresztáldozatának megismétlése,
amint egyesek tévesen mondják. Éppen a mai szentleckében, a Zsidóknak írt levélből
vett versekben olvassuk: az Újszövetség Főpapja, Krisztus áldozatával egyszer s mindenkorra
helyettesítette az ószövetségi áldozatokat; most már nem a bakok és bikák vérét mutatja
be az egyház engesztelésül Istennek, hanem Krisztus vérét, „aki az örök Lélek által
önmagát ajánlotta föl szeplőtelen áldozatul Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.”
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” - ismétli a pap minden szentmisében
a kenyér és a bor átváltoztatása után. És a hívek így vallják meg hitüket: „Halálodat
hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” A szentmise
tehát Jézus kereszthalálának és feltámadásának emlékezete. Az emlékezet, latinul
memoriale, lett a kulcskifejezés az ökumenikus párbeszédben, az Eucharisztia teológiájában.
A lutheránus-katolikus teológiai vegyes-bizottság dokumentumaiban nagy jelentőséget
kapott az „emlékezet”. (Vö. cikkemet a Távlatok 1996/2. számában, 151-155. old.) A
teológusok megmagyarázták, hogy itt nem puszta visszaemlékezésről van szó: tehát egy
hajdani esemény emlékezetbe idézésről. A Biblia szerint az emlékezet-emlékezés azt
jelenti, hogy Isten előtt hálával felidézzük jótéteményeit, kérve további segítségét,
hogy ígéreteihez híven teljesítse azokat. A memoriale tehát Isten (Krisztus) műveinek,
a teremtés és a megváltás csodatetteinek hathatós megjelenítése, aktualizálása, miközben
imádva, dicsérve „emlékeztetjük” őt ígéreteire, és hittel kérjük további segítségét
Az
ökumenikus párbeszédben a teológusok egyrészt rávilágítottak arra, hogy az Úrvacsora
alapítása a zsidó pászkaünnep keretébe illeszkedik, és így dicsérő, hálaadó áldozat,
másrészt, hogy az alapító igéken kívül („Ez az én testem…Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”)
igen lényeges a Szentlélek lehívása, görögül: epiklézis, mert a teremtő Lélek erejében
történik a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus üdvhozó művének hathatós, szentségi
megjelenítése. A katolikus s lutheránus felek figyelembe veszik az álláspontok egymást
kiegészítő szempontjait. Az Eucharisztiáról szóló eszmecserében a katolikus teológia
és a Trentói zsinat (DS 1635-1661) transsubstantiatio=átlényegülés szakkifejezését
nem vették át, de határozottan állítják Krisztus valóságos jelenlétét: tehát azt,
hogy a kenyér és a bor átváltozása megtörténik Krisztus tevékenysége révén.
Krisztus
- az őt képviselő pap által kiejtett szavak által - a Lélek erejében önmagát odakapcsolja
a szentségi eseményhez, amely jelenlétének a jele. Az ökumenikus dokumentum a „kenyér
és a bor jelei alatt adott valóságról”, „végső igazságról” beszél. Ez a közeledés
mindenképpen jelentős lépés az interkommúnió felé, amikor majd – a megtalált közös
hitben - katolikusok és protestánsok közösen járulhatnak az Úrvacsorához.
Összefoglalásul:
az Eucharisztia: hálaadás Istenek – kenyértörés az Úr lakomáján (sacrum convivium)
–– az Egyház, a hívő gyülekezet dicsérő áldozata (sacrificium laudis)– Krisztus szenvedésének
és feltámadásának emlékezete (memoriale), vagyis hathatós megjelenítése – az egység
szentsége (sacramentum unitatis) – a szeretetközösség: communio megvalósítója - a
halhatatlanság orvossága (pharmacon immortalitatis) – végső útravaló a haldoklóknak
(viaticum).
Könyörögjünk a liturgiával: „Kérünk, Urunk, töltsd be lelkünket
Istenséged örökkévaló élvezetével, amelyet drága Testednek és Vérednek mostani vétele
már előre jelez. Aki élsz és uralkodol, mindörökkön-örökké. Ámen”.