Az Úr halálának és feltámadásának emlékezete – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Úrnapjára

Úrnapját Magyarországon ezen az évközi 10. vasárnapon ünnepeljük. Az Úr Jézus szenvedése előestéjén, húsvéti pászkavacsora keretében rendelte Teste és Vére szentségét, amikor a kenyér és a bor átváltoztatása után megbízta az apostolokat: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

A szentmise Jézus szent Testének és Vérének ünneplése, az Úr halálának és feltámadásának hathatós megjelenítése. Nem Jézus keresztáldozatának megismétlése, amint egyesek tévesen mondják. Éppen a mai szentleckében, a Zsidóknak írt levélből vett versekben olvassuk: az Újszövetség Főpapja, Krisztus áldozatával egyszer s mindenkorra helyettesítette az ószövetségi áldozatokat; most már nem a bakok és bikák vérét mutatja be az egyház engesztelésül Istennek, hanem Krisztus vérét, „aki az örök Lélek által önmagát ajánlotta föl szeplőtelen áldozatul Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.”

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” - ismétli a pap minden szentmisében a kenyér és a bor átváltoztatása után. És a hívek így vallják meg hitüket: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” A szentmise tehát Jézus kereszthalálának és feltámadásának emlékezete. Az emlékezet, latinul memoriale, lett a kulcskifejezés az ökumenikus párbeszédben, az Eucharisztia teológiájában. A lutheránus-katolikus teológiai vegyes-bizottság dokumentumaiban nagy jelentőséget kapott az „emlékezet”. (Vö. cikkemet a Távlatok 1996/2. számában, 151-155. old.) A teológusok megmagyarázták, hogy itt nem puszta visszaemlékezésről van szó: tehát egy hajdani esemény emlékezetbe idézésről. A Biblia szerint az emlékezet-emlékezés azt jelenti, hogy Isten előtt hálával felidézzük jótéteményeit, kérve további segítségét, hogy ígéreteihez híven teljesítse azokat. A memoriale tehát Isten (Krisztus) műveinek, a teremtés és a megváltás csodatetteinek hathatós megjelenítése, aktualizálása, miközben imádva, dicsérve „emlékeztetjük” őt ígéreteire, és hittel kérjük további segítségét

Az ökumenikus párbeszédben a teológusok egyrészt rávilágítottak arra, hogy az Úrvacsora alapítása a zsidó pászkaünnep keretébe illeszkedik, és így dicsérő, hálaadó áldozat, másrészt, hogy az alapító igéken kívül („Ez az én testem…Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”) igen lényeges a Szentlélek lehívása, görögül: epiklézis, mert a teremtő Lélek erejében történik a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus üdvhozó művének hathatós, szentségi megjelenítése. A katolikus s lutheránus felek figyelembe veszik az álláspontok egymást kiegészítő szempontjait. Az Eucharisztiáról szóló eszmecserében a katolikus teológia és a Trentói zsinat (DS 1635-1661) transsubstantiatio=átlényegülés szakkifejezését nem vették át, de határozottan állítják Krisztus valóságos jelenlétét: tehát azt, hogy a kenyér és a bor átváltozása megtörténik Krisztus tevékenysége révén.

Krisztus - az őt képviselő pap által kiejtett szavak által - a Lélek erejében önmagát odakapcsolja a szentségi eseményhez, amely jelenlétének a jele. Az ökumenikus dokumentum a „kenyér és a bor jelei alatt adott valóságról”, „végső igazságról” beszél. Ez a közeledés mindenképpen jelentős lépés az interkommúnió felé, amikor majd – a megtalált közös hitben - katolikusok és protestánsok közösen járulhatnak az Úrvacsorához.

Összefoglalásul: az Eucharisztia: hálaadás Istenek – kenyértörés az Úr lakomáján (sacrum convivium) –– az Egyház, a hívő gyülekezet dicsérő áldozata (sacrificium laudis)– Krisztus szenvedésének és feltámadásának emlékezete (memoriale), vagyis hathatós megjelenítése – az egység szentsége (sacramentum unitatis) – a szeretetközösség: communio megvalósítója - a halhatatlanság orvossága (pharmacon immortalitatis) – végső útravaló a haldoklóknak (viaticum).

Könyörögjünk a liturgiával: „Kérünk, Urunk, töltsd be lelkünket Istenséged örökkévaló élvezetével, amelyet drága Testednek és Vérednek mostani vétele már előre jelez. Aki élsz és uralkodol, mindörökkön-örökké. Ámen”.

(Zsid 9, 11-15; Mk 14, 12-16. 22-26)