„Isten gyermekei vagyunk” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Szentháromság vasárnapjára

Mennybemenetele előtt az isteni hatalommal rendelkező feltámadt Jézus küldetést ad az apostoloknak: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” (Mt 28, 18-20) Az apostolok, miután Pünkösdkor megkapták a megígért Szentlelket, elkezdték teljesíteni ezt az Uruktól kapott küldetést: tanítottak (hirdették az üdvösség örömhírét), a hívőket megkeresztelték, vagyis beiktatták a Krisztus-hívők közösségébe, a Pünkösdkor megszületett egyházba, bűnöket bocsátottak és ünnepelték az Eucharisztiát. Minderről beszámol Szent Lukács az Apostolok Cselekedetei könyvében, amelyet folyamatosan olvastunk a húsvéti ünnepkörben, amely Pünkösdvasárnap lezárult.

Szentháromság vasárnapján a liturgia, Jézus nagy misztériumainak – Karácsonynak és Húsvétnak ünneplése után – mintegy az üdvösségtörténet összefoglalásaként, a Szentháromság misztériumára fordítja figyelmünket. A Szentháromság misztériumát ünnepeljük: az Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközösségét, a háromszemélyű egy Istent, akinek nevében megkereszteltek bennünket. Valójában minden keresztvetéskor ezt a keresztségi hitünket valljuk meg, tanúsítjuk. Húsvét vigíliáján ünnepélyesen is megvallottuk. Az vasár- és ünnepnapi szentmisékben pedig elimádkozzunk a Nicea-Konstantinápolyi nagy Krédót, amely összefoglalja az első négy század egyházának hitvallását, amelyet a nagy egyetemes zsinatokon rögzítettek, tisztáztak az eretnekekkel folytatott viták során. Ezt a hitvallást ma is elfogadják a nagy egyházak, tehát a katolikuson kívül az ortodoxok, anglikánok, protestánsok.

Most nem bocsátkozunk teológiai fejtegetésekbe. Éppen csak felidézek egy legendás történetet. Szent Ágoston, aki nagyon mélyenszántó könyvet írt a Szentháromságról, a tengerparton sétálva (a mai Civitavecchia közelében) töprengett, igyekezett behatolni a mély titokba. Eközben megjelent a tengerparton egy angyal, feléje közelítve Ágoston látta, hogy egy kagylóhéjjal meri a tenger vizét, és a homokra öntözi. A leendő szent Ágoston meghökkenve megszólítja az angyalt: „Mit csinálsz?” – Mire az angyal: Kimerem a tenger vizét”, volt a válasz. –„De hát ez lehetetlen!” – Nos, látod, ugyanígy lehetetlen kimerítően megérteni a Szentháromság titkát!” – De tegyük hozzá: Ha kimerítően nem érthetjük meg a mélységes titkot, a Szentlélek vezetésével valamiképpen megsejthetjük, éspedig a legjobb út megközelítéséhez a szeretet. Szent Ágoston írja: A szeretet az a szem, amellyel ’megláthatjuk’, megtapasztalhatjuk a láthatatlan Istent, aki Szeretet, három személy szeretetközössége. Ez a misztérium dicsősége felragyogott a megtestesült Fiúisten, Jézus Krisztus arcán. Őbenne, a megtestesült Igében Isten Emmanuel, Velünk-lakó-Isten lett, sőt a Szentlélek ajándékából Bennünk-lakó-Isten. Mivel a Lélek által kiáradt szívünkbe az isteni szeretet, a keresztség által Isten életében részültünk, a Fiú által a Szentlélekben az Atya fogadott gyermekei lettünk. Már most azok vagyunk és a megkezdett örök életet éljük, jóllehet csak a feltámadáskor lesz nyilvánvaló isteni életünk titka, amely el van rejtve Krisztusban.

Erről az istenfiúságról szól a mai szentlecke, a Római levél 8. fejezetének versei (14-17). Mielőtt idéznénk, megjegyzem: ma már – részben a feminista mozgalom hatására is – jobb az Isten fiai helyett, Isten gyermekeit mondani, hiszen világos, hogy az üdvösség, az istengyermekség kegyelme mindkét nemre egyformán vonatkozik. Most pedig hálatelt szívvel – hálát adva keresztségünk kegyelméért – olvasunk fel a kérdéses verseket: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai (gyermekei). Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: Abba! Édesatyánk! Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.”

(Róm 8, 14-17; Mt 28, 16-20)