Fiatalok békére nevelése – Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek írása
VI. Pál pápa január 1-jét a béke világnapjának nevezte ki, amely napon könyörgünk
az egész világ békéjéért. II. János Pál pápa pápaságának kezdetétől minden évben pápai
üzenettel szólt ebből az alkalomból az egyház és a világ népéhez. Érdemes feleleveníteni
1979-től megjelent üzeneteinek a főbb gondolatát, mert így látjuk meg azt a hatalmas
ívet, amelyben II. János Pál lefedte a legfontosabb kérdéseket, illetve azt látjuk
meg, hogy mindig az ember személyiségét érintő legfontosabb kérdésekhez nyúlt hozzá.
1979-től az évszámokat innentől nem említve, de az egyes témaköröket felsorolva a
következőkről szólt:
-ahhoz, hogy elérjük a békét, a békét tanítani kell -az
igazság hatalma a béke -szolgáljuk a békét a szabadság tiszteletben tartásával -a
béke Isten ajándéka, amit ránk bízott -párbeszéddel a békéért – ez korunk kihívása -új
szívvel születik meg a béke -a béke és a fiatalok együtt haladnak -csak egy
béke van, határok nélkül északon, délen, keleten, nyugaton -fejlődés és szolidaritás
– a két kulcs a békéhez -a vallásszabadság a béke feltétele -a béke megvalósítása
a kisebbségek tiszteletben tartásával -béke a teremtő Istennel, béke az egész teremtett
világgal -ha békét akarsz, tartsd tiszteletben minden ember lelkiismeretét -a
hívek közösségében a béke megteremtéséért -ha békét akarsz, segítsd a szegényeket -a
család teremti meg a nagy emberi család békéjét -tanárok és a béke -a gyermek
igazi jövője a béke -a megbocsátás és a béke kapcsolata -az igazságszolgáltatás
mindenki számára hozza el a békét -az emberi jogok tisztelete az igazi béke -béke
a földön az embereknek, akiket Isten szeret -a kultúrák közötti párbeszédet a szeretet
civilizációját a béke teremti meg -nincs béke igazságosság nélkül, nincs igazságosság
megbocsátás nélkül -Pacem in terris – állandó elkötelezettség -időszerű elkötelezettség
a béke tanítása -béke: a jóval legyőzni a gonoszt -az igazi igazság a béke alapja -az
emberi személy a béke szíve -az emberi család a közösségi békének az alapja -küzdelem
a szegénység leküzdésére a béke létrehozásáért -a teremtés védelme a béke -a
vallásszabadság út a békéhez -2012. fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére
Az
utolsó béke világnapi üzenet olyan hatalmas témakört ölel fel, amelyből csak a békére
nevelésre vállalkozhatunk. A ma Európában élő fiatalok többsége csak könyvekből, filmekből
ismeri a háborút, csak a tv híradó képei tudósítanak más földrészeken játszódó fegyveres
konfliktusokról. Az erőszak azonban mindenki számára ismerős fenyegetés, bár Európában
most béke van, az öngyilkos robbantásokról mindenki értesül, melyekkel egy olyan világ
hívja fel magára a figyelmet, melyet a mi vallásunk és civilizációnk nem ismer és
főleg nem ért. Sajnos azonban felfigyelhetünk egy újabb jelenségre, az iskolában elkezdődő
agresszivitásra. Már nemcsak a diákok egymás között, hanem tanár és diák viszonylatában
is fennáll ennek mindennapisága. Ezért annyira időszerű XVI. Benedek pápánknak a 2012.
évre szóló béke üzenete, melyben megállapítja, hogy a békére való nevelést nagyon
korán el kell kezdeni a nevelés felelőseinek, szülőknek, tanároknak, intézmények vezetőinek
és még a politikusoknak, sőt a tömegtájékoztató eszközöknek is. A körlevél Nevelés
a békére című fejezetében szó szerint ezt írja: „A béke nemcsak a háború hiánya,
és nem korlátozható a szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető
el a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció,
a személyek és a népek méltóságának tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos
gyakorlása nélkül. A béke az igazságosság gyümölcse és a szeretet eredménye. A béke
elsősorban Isten ajándéka. Mi, keresztények, hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi
békénk: Őbenne és az ő keresztjében engesztelte ki Isten önmagával a világot és ezzel
rombolta le azokat a gátakat, amelyek elválasztották egymástól az embereket (vö. Ef
2,14-18); benne egyetlen, szeretetben kiengesztelődött családot alkotunk.
Ám
a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan mű is, amit mi építünk. Ahhoz,
hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell saját magunkat az együttérzésre,
a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre és tevékenyeknek kell lennünk
a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy felébresszük a lelkiismeretet
nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk a gazdaság újrafelosztását, a
növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő együttműködést és a konfliktusok
megoldását célzó megfelelő megoldások keresésének fontosságát. „Boldogok a békességben
élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja Jézus a Hegyi beszédben (Mt 5,9). A
mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek igazságosságából születik meg és senki
sem kerülheti meg azt az alapvető kötelességet, hogy saját hozzáértésének és felelősségének
megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására. Különösképpen az eszményekhez mindig
ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen türelmük és kitartásuk az igazságosság
és a béke kutatásában; és hogy még akkor is ápolják önmagukban az igazságosság és
igazság iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat követel és szemben kell haladni
az árral.”
Szentatyánk kifejezetten említi a béke világnapi üzenetében, a Hegyi
beszédben található boldog mondást a békességszerzőkről, amelyet a szentírástudomány,
az erkölcsteológia, pasztorális és kateketikai szempontból is meg kell vizsgálnunk.
A közismert magyar fordítások nem békességszerző szóval adják vissza a hetedik makarizmus
megszólítottjait. A Káldi-, a Békés-, a Dallos-féle szentírás békességesnek, a Szent
István Társulat-i fordítás békességben élőknek, a Károli Gáspár által készített békességre
igyekvőknek fordítja az ejrénoponoj görög szót, mely valójában békességszerzőt, békesség
munkálóját jelenti. Azért fontos ez a pontosítás, mert ebből a formából jobban kitűnik,
hogy a többi boldog mondáshoz hasonlóan etikai feladatot is tartalmaz. A béke meghatározása
különböző lehet. Klasszikusnak számít Boetius és Szent Ágoston nyomán: a béke a rend
nyugalma; rendezett viszonyban Istennel, önmagammal és embertársammal.
Jézus
hallgatósága körében mindennapos szó volt a béke, sőt üdvözlő formulaként szerepelt
a „salom” – béke veled, békesség veletek. Az Ószövetség gondolatvilágában sem fegyverszünetet
jelentett a béke, hanem a jólét, boldogság, üdvösség, igazságosság áldásához kapcsolódott.
Az üdvtörténet során a békét előbb, mint földi boldogságot fogták fel, később egyre
inkább, mint lelki jót értelmezték, minthogy az égből ered. A prófétai jövendölések
(Iz 16,6; 2,4; Oz 2,20; Ámosz 9,15.) a boldog messiási korról szóltak, a béke fejedelmének
eljöttéről (Iz 9,5). Az ószövetségi jövendölések ismeretében tanított Jézus, boldog
mondásának ígéretében is rezonálnak ezek a prófétai szavak, hiszen azt tanította,
hogy: boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Az Isten fiai
kifejezés ószövetségi hátterét jól megvilágítja Pinchas E. Lapide zsidó szentírástudós
a Hegyi beszédről szóló tanulmányában. Kiemeli, hogy a fiai héber szó „banim” nem
korlátozódik a leszármazottakra, hanem a mindenkori összefüggésben követőt, utánzót
is jelent. Ebben a makarizmusban az Isten fiai elnevezés is utánzót jelent az Imitatio
Dei értelmében. Azt is megállapította Lapide, hogy a héber liturgia a béketeremtőt
szereti Isten szinonimájaként felhasználni, és mindent átfogó, egyoldali jóságot,
amely még az „Isten ellenségeire” is kiárad, gyakran, mint Isten példás tulajdonságát
hangsúlyozza. Ezért mindkét tevékenységet gyakorta az istengyermekséggel emeli magas
rangra, annál is inkább, mert mindkét cselekvési mód hatásában az Istentől akart salom
helyreállítását célozza”.
Az újszövetségi kinyilatkoztatás fényében ezek után
magától értendő, hogy a békességszerző Krisztushoz való hasonlóságot is jelent. Ezt
az egyházatyák közül Aranyszájú Szent János is észrevette már, szerinte „a békességszerzők
azért neveztetnek Isten fiainak, mert hasonlítanak Krisztushoz, az emberiség Istennel
való kibékítőjéhez, ki békét hozott a földre”. Jézus magához hasonlította őket, őbenne
az egyetlen Fiúban Isten fiai lesznek.
Az apostoli igehirdetés már Jézus gyermekségének
történetében is meglátta a prófétai jövendölések beteljesedését (Lk 2,14), és az Isten
országa fogalom mellett a béke szóban foglalta össze mindazt, amit Jézus Istentől
hozott, s élete, halála, föltámadása által köztünk megvalósított.
A Hegyi
beszéd egyik változatában sem tér vissza Jézus kifejezetten a béke és megvalósításának
kérdésére. Föltételezik a teológusok, hogy ezt a boldog mondást is Jézus részletesebben
kifejtette, mert más alkalommal különbséget tett béke és béke között. A Hegyi beszéd
során tanítását a régi törvénnyel szembesítette, békéjét azonban nem az ószövetségi
felfogással, hanem a világ békéjével állította szembe. Az ószövetségi felfogást a
béke esetében nem kellett restaurálni, csak teljesebbé tenni. Amit Deutero Izajás
a szenvedő szolgáról írt: „a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek
nekünk gyógyulást”, (Iz 53,5) az valósággá vált Jézus életében (Jn 16,33). Ez a béke
Isten és ember kiengesztelődését s az emberek egymás közötti megértését hozta (Ef
2,14-22; 2Kor 13,11), míg a világ békéje a fegyverek egyensúlyán nyugszik. Ha nem
is ismerte Jézus tanítványi köre „Si vis pacem, para bellum” – Vegetius Renatus késő
római hadtudományi író szállóigéjét, a megszálló rómaiak gyakorlatában már megszületett
ez a szentencia. A világ békéjéről valóban illúzió beszélnünk, Immanuel Kant nagy
álma az örök béke csak szép álom marad. Quincy Wright Kutatások a háborúról
című könyve azt mondja: „a világtörténelem utolsó négyezer évében nem egészen háromszáz
évig volt béke, hanem inkább csak fegyverszünet.” Így érthetőbbé válik, hogy miért
különböztette meg Jézus az ő békéjét és a világét (Jn 14,27). Az egyetemes és végleges
béke csak Krisztus második eljövetele után valósul meg, amikor mindenki elismeri uralmát.
Az egyháznak azonban kötelessége a békét hirdetni, még akkor is, ha a szeretet parancsát
nem fogják megtartani, hiszen Jézus a béke megvalósítására szólította fel követőit
(Mt 5,9). Mivel a Szentírás csak alapmegállapításokat tesz, részletező, korunkra szabott
utasítást az egyházi tanításban, a zsinati határozatokban, a pápai körlevelekben és
a világbéke napi üzenetekben kell keresnünk. Az újkori egyháztörténet összegző és
új utakat megnyitó Magna Chartája a béke kérdésében XXIII. János Pacem in terris
enciklikája volt. A béke feltételeit a természetjog alapján határozta meg. E szerint
a polgárok egymás közötti viszonyában a polgárok és államok kapcsolatában és a nemzetközi
életben, az emberi jogok, kötelességek teljesen az igazságosság és a szabadság alapján
álljanak. Hasonlóan az ENSZ 1948-as nyilatkozatához. A hidegháború éveiben leszámolt
azzal a téves felfogással, hogy a háború alkalmas eszköz a megsértett jog átvételére.
Ehelyett azt ajánlotta, hogy „az ellentéteket melyek az egyes népek között keletkeznek,
ne háborúval, hanem megegyezésekkel és tárgyalásokkal döntsék el”. A békességszerzés
egyik fő módjaként jelölte meg a dialógust, közismert mondásával: ne azt keressük,
ami szétválaszt, hanem ami összeköt bennünket.
A II. Vatikáni Zsinat Gaudium
et spes konstitúciójában behatóan foglalkozott a háború és a béke kérdésével (73-83),
és ami lényeges megállapítás a nevelés szempontjából, hogy a béke nemcsak a vezető
emberek műve, hanem mindenkié. Személyes kötelezettségeink vannak. Önmagunk és mások
gondolkodás-, érzésvilágát átnevelni, a gyűlölködés, ellenségeskedés helyére békét
szerető új szellemet tölteni. Különösen azokra vonatkozik ez, akik az ifjúság nevelésével
foglalkoznak. Ez az utóbbi megállapítás nagyon széleskörűvé válik, mihelyt minden
családra kiterjesztjük. A békére nevelés éppúgy, mint a tisztaszívűség gyermekkorban
kezdődik. A békére nevelést csak olyan személyek tudják megvalósítani, akik előbb
magukban megvalósították. Hiszen a Szent Ágostonra és Szent Tamásra visszavezethető
tanítás azt mondja: „az igazi béke forrása a szívekben van, mindenkinek saját magának
kell újjáteremtenie, hogy másokkal is helyreállíthassa” (VI. Pál). A morálteológia
a pedagógia számára ez önfegyelmet jelent. A szenvedélyek, rendetlen hajlamok megfékezését,
beszédünk megfegyelmezését. Az önfegyelmezés is már sokat tesz a békéért. Legerősebb
szenvedély a gyűlölet, a bosszú. Ennek megfékezése, ha még a megbocsátással is társul,
a legtöbb összeütközést, feszültséget levezeti. Álljon itt két klasszikus idézet a
katolikus egyház két nagy pedagógusától: Kalazanci Szent Józseftől és Bosco Szent
Jánostól.
„Eléggé tudja mindenki, hogy mennyire jelentős és elismerésre méltó
szent tevékenység a gyermekek tanítása, kiváltképp a szegényeké, hiszen ez az oktatás
segíti hozzá őket örök üdvösségük eléréséhez. Amikor ismereteket közlünk velük, vagy
vallásosságra neveljük és hittanra oktatjuk őket, egyaránt gondoskodunk testi és lelki
jólétükről, így ugyanazt a szolgálatot teljesítjük irántuk, amit őrzőangyalaik látnak
el.
Ezenfelül igen nagy segítséget nyújtunk a serdülő ifjúságnak, mert nem
csupán a rosszat tartjuk távol tőlünk, hanem a jó cselekvésre is épp ebben a korban
tudjuk a legkönnyebben rábírni és fellelkesíteni őket, tekintet nélkül származásukra
vagy anyagi helyzetükre. Ez az a segítség, amellyel – mint köztudomású – oly kedvezően
tudjuk átalakítani a fiatalokat, hogy a nevelés befejeztével már fel sem lehet ismerni,
milyenek is voltak a nevelés megkezdése előtt.
Olyanok az ifjak, mint a facsemeték:
könnyű a tetszésünk szerint arrafelé fordítani lelküket, amerre akarjuk. Ámde ha engedjük,
hogy elfásuljanak, jól tudjuk, mily nehéz lesz már hajlítani őket, sőt néha teljesen
lehetetlen is.
Ha a gyermekeknek, főleg a szegényeknek, kellő nevelést adunk,
ez nemcsak emberi méltóságukat gyarapítja, hanem az emberi és a keresztény társadalomban
is általános tetszést arat, mert nagyon örülnek majd egyrészt a szülők, hogy fiaikat
ily módon a helyes útra vezettük, másrészt az államok vezetői is, mert derék alattvalókra
és jó polgárokra tesznek szert, de legesleginkább az egyház, mert érettebben és eredményesebben
iktatódnak be az ő sokágú életébe és tevékenységébe mint Krisztus szerető hívei és
az evangélium megvallói.
Csakhogy sok szeretet, mérhetetlen türelem és mindenekelőtt
mélységes alázatosság szükséges azokban, akik vállalják ezt a nagy gondosságot kívánó
munkát. Így lesznek méltók arra, hogy Urunk – akit alázatos szívvel kérünk – az igazság
alkalmas munkatársaivá tegye őket, megerősítse nemes tisztségük betöltésében, és végül
majd mennyei jutalmával is gazdagítsa a szerint az ígéret szerint, hogy akik igazságra
tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön – örökké, miként a csillagok (Dán 12,3).
Ezt
pedig könnyebben elérik, ha örökös szolgálatra kötelezve el magukat törekednek Krisztushoz
ragaszkodni, és csakis az ő kedvében járni, hiszen ő mondotta: „Amit e legkisebb testvéreim
közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). / Kalazanci Szent József/
„Ha
azt akarjuk, hogy meglássák rajtunk az emberek, hogy mi a növendékeink örök boldogságáért
fáradozunk, és őket a sajátos feladataik teljesítésére tanítjuk meg, akkor mindenekelőtt
szükséges, hogy sohase feledkezzetek meg arról, hogy ti e szeretett ifjak szüleit
helyettesítitek. Ezekért az ifjakért mindenkor szeretettel munkálkodtam, tanultam,
és teljesítettem papi szolgálatomat, de nemcsak én magam, hanem az egész Szalézi Társaság
is.
Rövidnek éppen nem mondható eddigi életemben, fiacskáim, hányszor meg kellett
győződnöm e nagyszerű igazságról! Könnyebb dolog valakire megharagudni, mint őt elviselni;
könnyebb a gyermeket megfenyíteni, mint őt meggyőzni; sőt, nyíltan megmondom: türelmetlenségünkben
és önkényeskedve kényelmesebb dolog a makacsokat büntetgetni, mint határozott és nyájas
türelmünkkel őket megjavítani.
Hadd ajánljam figyelmetekbe Szent Pálnak azt
a szerető magatartását, amelyet a hitújoncokkal szemben tanúsított. Ez a szeretet
őt gyakran könnyekre fakasztotta, s arra serkentette, hogy könyörögjön is nekik, amikor
úgy tapasztalta, hogy kevésbé tanulékonyak, és az ő szeretetének ellenszegülnek.
Vigyázzatok
arra, nehogy olyannak tartsanak benneteket az emberek, mint akiket a megtorlás indulata
vezérel. Nehéz dolog ugyanis a büntetésben megőrizni a léleknek azt a következetes
nyugalmát, amelyre azért van szükség, nehogy azzal gyanúsítsanak bennünket, hogy csak
tekintélyünk fitogtatása miatt cselekszünk, vagy hogy indulatunkat szabadjára engedjük.
Tekintsük
fiainkat azoknak, akik fölött valamelyes hatalmat kell gyakorolnunk. Legyünk inkább
szolgálatukra, miként Jézus, aki azért jött, hogy engedelmeskedjék, és nem azért,
hogy uralkodjék; szégyelljük magunkat bármi uralkodni vágyás miatt! Ne uralkodjunk
hát fölöttük, hanem inkább arra törekedjünk, hogy jobban szolgáljuk őket. Ilyen volt
Jézus magatartása is az apostolokkal szemben. Elviselte őket, mint tudatlanokat és
faragatlanokat, sőt mint kishitűeket is, és a bűnösökhöz is olyan jósággal és meghitt
szeretettel közeledett, hogy ezen egyesek csodálkoztak, mások pedig megbotránkoztak
miatta, és ismét másokban pedig azt a bizalmat keltette, hogy kérjék Istentől bűneik
bocsánatát. Ezért hagyta meg nekünk parancsban, hogy szelídek és alázatos szívűek
legyünk. A mi gyermekeink ezek! Tehát ha hibáikat javítani akarjuk, tegyünk félre
minden haragot, vagy legalábbis mérsékeljük azt annyira, mintha egészen kiirtottuk
volna.
Ne legyen felindulás a szívünkben, ne legyen megvető tekintet a szemünkben,
sem gyalázkodó szó ajkunkon, hanem legyünk irgalmasok minden adott helyzetben, a jövőre
nézve pedig tudjunk remélni a javulásban, mint ahogyan az olyan igazi atyákhoz illik,
akik a fiaik igazi megjavítására és jobbá tételére törekszenek.
Az igen nehéz
helyzetekben pedig tartsuk előbbre valónak azt, hogy esedezve és alázatosan kérjük
az Istent, és ne mennydörgő szavak áradatát zúdítsuk a vétkesre, hiszen ez csak kárára
lesz mindannak, aki csak hallja, és magát a vétkest sem javítja meg”. / Bosco Szent
János/
Ugyancsak a beszéd megfegyelmezése békét teremt. Jakab apostol szerint
a fegyelmezetlen nyelv olyan, mint a „tűz, a gonoszság világa” (Jak 3,6). Kijátssza
egymás ellen az embereket és viszályt szít. Egyházközségekben, tantestületekben, más
közösségeinkben a pártoskodásnak a papság és a tanárok között tapasztalható egymással
szembeni bizalmatlanságnak is ez az oka. Az önfegyelmezés tehát békességszerző cselekedet.
Még inkább azzá válik, ha mások kibékítésén fáradozik. Igazságossággal, az összes
békés megoldás keresésével, a konfliktusok mítosztalanításával. Az iskolában a fegyelmezésnél
mindig a lehető legkisebb ráhatást alkalmazzuk. Ne minden zavaró tényezőt tegyünk
szóvá, hiszen abbamaradhat. A feszültség feloldását olykor humoros válasszal is megtehetjük.
Mindig legyünk igazságosak és csak a megérdemelt teljesítményt jutalmazzuk. Ne bocsátkozzunk
harcba, vitába fegyelmi kérdésekben, dicsérjünk ahol lehetséges. Csak végső esetben
forduljunk az eltávolítás eszközéhez.
Ha visszagondolunk iskolai éveinkre,
akkor láthatjuk, hogy a legfölkészültebb és következetes tanároknak volt a legkevesebb
gondja a fegyelmezéssel.
A békességre való nevelés kiváló módja a másik boldog
mondás megvalósítása: „boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5, 5) Ez a
boldog mondás ismert ígéret volt Jézus hallgatósága körében. A 37. zsoltár régóta
hirdette, hogy az erőszakosok végül is szégyent vallanak, ellenben a szelídek uralják
a földet. Az ószövetségi ember még Kánaán megszerzését és birtoklását értette a szelídség
jutalma alatt. Jézus ajkán – a Hegyi beszéd egészét tekintve – transzponálódik arra
az országra, melyet az első boldog mondás a mennyek országának nevez.
A szelíd
fogalma is gazdagodott. Ezt a többletet Jézus alakjából, - aki magát szelídnek és
alázatosnak nevezte (Mt 11,29), – és tanításából olvashatjuk ki. A nyolc boldogságot
úgy értelmezik az egzegéták, mint az egész Hegyi beszéd nyitányát – preludiumát. Ilyen
formán Jézus az egyes makarizmusaira részletesebben visszatér. Könnyű felismerni,
hogy az ellenségszeretetről, a rossz visszafizetéséről szóló intelem, a szelídségről
ad új és teljes tanítást. Újdonságát nemcsak az Ószövetséggel szemben állítjuk, hanem
minden más etikával szemben is, mert az ellenségszeretet fogalma és gyakorlata addig
ismeretlen volt. Ahol ez a gondolat felvetődik, mindig keresztény gyökerei vannak.
A kereszténységen kívülálló Mahatma Gandhi 1893-ban olvasta a Hegyi beszédet, s abból
merítette az erőszakmentesség eszményét, amit valóra is váltott. A teljességet is
ki kell emelnünk, mert a szelídség Jézus ajkán többé vált a barátság türelmes magatartásnál,
beletorkollott a feltétlen szeretetbe, az erőszakról való lemondásba. A szelídség
teljes nagyságában ezért az ellenségszeretetben érvényesül, itt éri el az emberi elérhetőségnek
a határát. Az egzegéták egyöntetű megállapítása, hogy Jézus kiélezett beszédmódja
az „arc odatartása, a köntös odaadása” az igazságtalanság elviselésének készségét
akarja erőteljesen aláhúzni, de nem azt, hogy szó szerint értelmezzék. Ezért a gyermekeknek
nem mondhatjuk azt, hogy agresszív támadáskor mindent tűrjenek el, mert nem lehet
a törvény paragrafusaként értelmezni, hiszen Jézus sem szüntette meg a védekezés jogát
(Jn 18,23), hanem szembeszökő példáival alapvető útmutatást ad. Ez a legnagyobb erkölcsi
követelés az Atyára tereli a figyelmet, tökéletességére, melyet a jézuskövetőknek
utánoznia kell (Mt 5,48). Ez az egyetlen indítéka a feltétlen szeretetnek, sem bölcseleti,
sem erkölcsi érvekkel nem igazolható. Van egy eszkatalógikus jutalma: a „föld birtoklása”,
s van egy jelenbeli: kiszabadít az agresszió ördögi köréből és mások megváltoztatását
is elősegíti. Amikor a szelídséggel szembeállítjuk az erőszakot, akkor nemcsak fegyveres
támadásra szűkítjük le, az agresszió jóval szélesebb körű. Már Szent Tamás is Arisztotelészt
idézve úgy határozta meg: „quod est contra inclinationem rei”, ami valaminek a hajlandósága
ellen van. Tehát ami mások szabadságát kényszerrel korlátozza. Ebben a szerteágazó
témában azonban csak az alapvető beirányozottság, állásfoglalás megtételére szorítkozhatunk,
s főként a fiatalok békére nevelésére. A szelídség megvalósításának a konfliktusa
az, hogy olyan világban kell élnünk, ahol az erőszak viszonterőszak a mindennapokra,
a nemzetek közötti konfliktusokra nyomja rá a bélyegét. Egyes tudósok szerint maga
az emberi faj agresszív, mert Káin ivadékai vagyunk. A földi javak elosztásának fegyveres
kikényszerítése alighanem egyidős az emberiséggel, legfeljebb az eszközök, módszerek,
technikák változtak. Ebből is láthatjuk, hogy a jézusi szelídség nem öröklött tulajdonság,
nem alkati kérdés, hanem az Isten országában élő ember tulajdonsága. Szent Pál apostol
így írja: a szelídség a Lélek nagy gyümölcse (Gal 5,23). Az emberben a Szentlélek
által végbemenő belső átalakulás következményei. Bibliai példái éppen Péter és Pál
apostolok, akik belső átalakulásuk előtt eléggé agresszívek voltak (Jn 18,10; ApCsel
9,1). Elutasítjuk azt a vádat, hogy a jézusi tanítás szerinti szelídség erőszakmentesség
gyávaság, mindenné való megalkuvás lenne, ellenkezőleg, a legbátrabb magatartás. A
szellem és erkölcs eszközeivel akarja célját elérni. A nevelésben a lélektani háttér
ismerete elősegíti, hogy gyermekkortól a szelídség irányába tereljük a személyiség
fejlődését. A mai pszichológia álláspontja az, hogy „az emberi agresszió az állati
agresszióval szemben nem ösztönös, reflexszerű függvénye a külső ingerkonstellációknak,
hanem keletkezésében a múltbeli tapasztalatoknak, a szociális tanulásnak rendkívül
fontos a szerepe. A szülők nyugodtsága, megértése, önuralma a legjobb garancia a gyermek
önuralmának.” /Ranschburg J.: Félelem, harag, agresszió/
Tehát a szelídség
tanulási folyamatnak, belső átalakulási folyamatnak is a következménye. A gyűlöletről
való lemondást, a megbocsátás készségét tanulni kell. Ismét mai pszichológiai megfigyelés,
hogy a gyermekkorban meglévő haragot, agressziót sem lehet megszűntetni viszontagresszióval.
Bosco Szent János a büntető intézetben lévő gyerekeket is már kirándulásra merte vinni
rendőri felügyelet nélkül. Amikor mások ezen csodálkoztak, akkor azt válaszolta: „a
gyermekeket lehet Eucharisztiával (isteni kegyelem segítségével) és bottal fegyelmezni.
Én az előbbit választottam”. Egyre aggasztóbb tapasztalatunk, hogy az iskolákban nagyon
elterjedt a gyermekek közötti, mi több a gyermek és tanár közötti agresszió. Nevelők
megfigyelhetik azt, hogy hosszú erőfeszítéssel ugyan, de a csendes, szelíd magatartásuk
visszahat a gyermekekre. A fiataloknak pedig mindenképpen tanácsoljuk, hogy kerüljék
a médiumokban az agresszív, horror filmeket, de sajnos ez már a gyermekkori mesékben
is benne van, mert ez kifejleszti bennük ezt a fajta magatartást. Az ifjúság fölös
energiáit a sportban és a fizikai munkában kellene levezetniük. Azt már Loyolai Szent
Ignác is észrevette önmagán, ha harcos lovagregényeket olvasott, rettentően felindult.
A lelkiolvasmányok lecsendesítették. Ugyancsak tanácsoljuk a fiataloknak, hogy amennyire
lehet, kerüljék az agresszív cselekedetet, főként a verekedéseket, mert nincs az az
erős gyermek, akinél erősebb ne lenne, és mindent összevetve a szelíd gyereknek sokkal
kevesebb bántódása van, mint a kötözködőnek és a verekedőnek. Jakab apostol figyelmeztetése
a nyelv megfékezésére ebben az összefüggésben is áll, támadó magatartás, beszéd méginkább
növeli a szakadékot az emberek között. Annak idején a goromba hitviták sem győzték
meg az embereket, ellenkezőleg saját hitükben erősítették meg őket. A jézusi szelídség
ezért fontos eszköze a békességszerzésnek, ezért már ezen a földön is kétszeresen
is fontos. A szelíd ember környezetét teszi boldoggá, és másokat is vonz magatartásával
Isten országába.
Zárva a békességszerzők boldog mondásának gondolatmenetét,
ennél a makarizmusnál tűnik ki a legjobban, hogy összetartoznak, az egyes boldog mondások
föltételezik, hogy lemondjunk a bosszúról (boldogok a szelídek), megbocsássunk (boldogok
az irgalmasok), szavunkban igaz emberek legyünk (boldogok a tiszta szívűek). Az ellenségeskedésben
is békét keresni pedig már átvezet az utolsó mondáshoz (boldogok, akiket üldöznek
az igazságért). Jézus élete példázza a boldog mondások elválaszthatatlan kapcsolatát.
Jézus erőszak áldozata lett, de ezáltal is békét hozott és hagyott ránk.