„A XX. század konvertitái” – P. Szabó Ferenc SJ sorozata – Gabriel Marcel megtérése

Gabriel Marcel (1889-1973) katolikus író és filozófus, a XX. század nagy megtérői csoportjához tartozik. Még jóval Jean-Paul Sartre előtt – a harmincas évek derekán – a francia egzisztencializmus megszületésében jelentős szerepe volt. Világszemlélete jelentősen különbözik az ateista Sartre-étól, akit Magyarországon jobban ismernek.

Marcel világnézete hatott Rónay Györgyre és Pilinszky Jánosra; ez utóbbi személyes kapcsolatba került a francia író-filozófussal Párizsban. Gabriel Marcel műve abban hasonlítható Sartré-hoz, hogy világnézetét, filozófiáját irodalmi művekben, drámákban éppúgy kifejtette, mint filozófiai eszmélődéseiben, pl. Metafizikai naplójában.

Gabriel Marcel agnosztikus apától és zsidó anyától született Párizsban 1889. december 7-én. Szüleinek egyetlen gyermeke volt: vézna, végtelenül érzékeny, mindig gyenge egészségű. Négyéves korában meghalt édesanyja. A gyász meghatározó élménye volt; későbbi eszmefuttatásaiban is központi szerepe van a szeretett személy halála miatti fájdalomnak. Apja feleségül vette anyja nővérét. A nagynéniből lett mostohaanya vállalta tehát nevelését. Gabriel vallási ismereteit úgyszólván kizárólag olvasmányai alapján szerezte. Apja államtanácsos, francia követ Stockholmban, majd múzeumi, ill. könyvtári igazgató volt Párizsban. Alapos irodalmi, művészeti és zenei műveltséget biztosított Marcelnek, aki 1910-ben már filozófiai képesítést szerzett, és elkezdett filozófiát tanítani. Az első világháború alatt vöröskeresztes szolgálatot teljesített, a fronton került szembe a szenvedés, a rossz misztériumával, amely később nagy helyet foglalt el eszmélődéseiben. 1919-ben házassága egy mélyen vallásos protestáns családdal hozta kapcsolatba.

Gabriel Marcelt szülei nem keresztelték meg. 1929. március 2-án vette fel a keresztséget. A kegyelem mellett két személynek döntő szerepe volt megtérésében. Charles du Bos a saját konverziója és barátsága révén egyengette útját Krisztus felé. A döntő lépésre pedig François Mauriac felszólítása késztette. Marcel ismertetést írt a megtért regényíró, Mauriac Isten és Mammon c. vallomáskönyvéről. Mauriac, miután elolvasta az írást, levelet írt Marcelnek, amelyben többek között ez állt: „De végül is, Uram, miért nem tartozik Ön hozzánk?” Ez a felszólítás felkavarta Marcel lelkét, aki már évekkel azelőtt nyugtalanul kereste Istent. Később azt írta: „Mauriac úgy jelent meg előttem, mint Isten képviselője. Isten szólt hozzám általa. (…) E döntő pillanatban éreztem, hogy el kell köteleznem magam. És mindjárt a katolicizmusra gondoltam, mert ez képviselte számomra a kereszténység teljességét.” Itt rögtön megjegyzem: protestáns felesége csak 15 évvel később, 1944-ben tért át a katolikus vallásra.

Rövid előkészület után a negyvenedik évében járó Marcel felvette a keresztséget. Anyja hajdani izraelita tanítója, Altermann abbé keresztelte meg, aki maga is konvertita és Charles du Bos lelki atyja volt, és a konvertita Maritain-házaspár meudoni értelmiségi, írói köréhez tartozott. A keresztség és az első áldozás után kimondhatatlan béke szállt lelkébe. Naplójába aznap ezt jegyezte be: „Ezt a belső lelkiállapotot alig mertem remélni: semmi egzaltáció, hanem béke, az egyensúly, a reménység és a hit érzése.”

Mint említettem: anyja halála és a fronton átélt szörnyűségek mélyen hatottak Marcelre. Megtérése előtt egy ideig érdeklődött az okkult jelenségek iránt, kapcsolatba került spiritiszta körökkel is. Személyes barátság fűzte két neves filozófushoz: Victor Delboshoz és Henri Bergsonhoz. (Már korábban szóltam arról, hogy a zsidó származású filozófus, aki a keresztény misztikusok tanulmányozása során eljutott a Szeretet-Isten felismeréséig, milyen jelentős hatást gyakorolt a XX. század első harmadában írókra, gondolkodókra: Péguy, Maritain, Dienes Valéria stb.) A Paul Ricoeur-rel folytatott beszélgetésben Marcel azt is elmondta, hogy a konvertita költő, Paul Claudel zsenijének is sokat köszön, mint író és filozófus. Már említettem, hogy Marcel írásainak felét drámái teszik ki. A színház és a zene szerves részét alkotják művének.

Itt most nem térhetek ki a keresztén „egzisztencialista”, ill. perszonalista filozófiájára, amelyet egy kétkötetes monográfiában elemzett volt leuveni jezsuita tanárom, Roger Troisfontaines: „Az egzisztenciától a Létig.” Marcel maga elismerte e szintézis kiválóságát levél-bevezetőjében. A monográfia azt mutatja be, hogyan jut el Marcel egy bizonyos idealista színezetű fenomenológiától az ontológiai közösség metafizikájáig. Az átmenet az egzisztenciális közösségtől (communauté)) az ontológiai közösséghez (communion), a birtoklástól az igazi létig a szeretet révén történik.

Marcel a perszonalistákkal vallja a személyek kölcsönös nyitottságát (intersubjectivité). A párbeszéd, a mások felé való megnyílás, a kommunikáció elvezethet a kommúnióig, a szeretetközösségig, főleg akkor, ha megnyílunk a legfőbb Te-nek, a Szeretet-Istennek. „Szeretni annyi, mint lenni”, ez a gondolat áll Marcel filozófiájának tengelyében.