Urunk mennybemenetele – P. Szabó Ferenc SJ jezsuita elmélkedése Húsvét 7. vasárnapjára

Feltámadása után Jézus negyven napon át megjelent apostolainak, majd „fölment a mennybe, és az Isten jobbján foglalt helyet.” (Mk 16-19). Hitvallásunkban is megvalljuk a mennybemenetel titkát. Lukács evangélista az Apostolok Cselekedetei elején (a mai szentleckében) részletesebben, szemléletesebben leírja a Feltámadott mennybemenetelét:

Miután megígéri a Szentlelket, és elküldi övéit az egész világra, hogy tanúskodjanak feltámadásáról és hirdessék az evangéliumot minden népnek, az Úr Jézus „szemük láttára fölemelkedett és felhő takarta el őt szemük elől.”

Jézus feltámadásáról és jelenéseiről szólva hangsúlyoztuk: az Istenember feltámadása, megdicsőülése, vagyis „mennybemenetele” megtörtént húsvétkor, amikor az értünk meghalt Jézus a kereszten beteljesítette a megváltást, és visszatért az Atyához szellemivé vált testével. Feltámadása nem egy hulla megelevenedése volt, hanem átmenet egy új, az isteni létrendbe. Megjelenései csodatettek voltak: szellemi testével leereszkedett tanítványaihoz, hogy megerősítse őket hitükben, majd negyven nap után megszűntek a jelenések; Jézus végleg visszatért az Atyához. „Az Atya jobbján” mindörökké él.

Az érzékletesen leírt mennybemenetelt nem kell úgy elképzelnünk, mintha az Úr amolyan helikopter módjára emelkedett volna fel a felhők közé, az „égbe”.
Mai természettudományos, kozmológiai ismereteink alapján tudjuk, hogy a mennyei Atya nem „ott fenn az égben”, a felhőkön túl van (Gagarin az űrrepülés során nem találkozhatott Vele!), mert nem lehet lokalizálni. a szellemvilágot: Istent, a végtelen Szellemet, miként a megdicsőült, szellemi testben élő Krisztust sem.

Pierre Benoît francia domonkos biblikus teológus a mennybemenetelről írt tanulmányában megmagyarázta ezt a titkot: „A halálon győzedelmeskedő Krisztus új életformát kezdett Isten mellett. Ő elsőnek lépett be a feltámadott életbe, hogy helyet készítsen választottainak; egyszer majd eljön újra, hogy megdicsőült híveit bevezesse magával az örök életbe.”

Másodlagos tehát a mód, ahogyan a szent író kora kozmológiai ismereteihez alkalmazkodva érzékletesen jelenítette meg a mennybemenetelt. A lényeg ez az állítás: a feltámadt Krisztust az Atya felmagasztalta és Úrrá tette minden teremtmény, az egész kozmosz felett. A fogságban írt páli levelek különösképpen kiemelik Krisztus kozmikus uralmát. Ezt a tudós gondolkodó, Teilhard de Chardin írásaiban gyakran kifejtette, nagy költői látomásokban fejezte ki a fejlődő mindenséget magával ragadó feltámadt Krisztus erejét, illetve az anyagi világot, mint nagy Ostyát az átváltoztatásra előkészítő emberi erőfeszítést (Mise a világ felett, A pap) Két szakaszt idézek ifjúkori elmélkedéseiből.

„A Megtestesülés a mindenség minden erejét és hatalmát megújítja, helyreállítja. Krisztus az egész teremtésnek – a lelki és az anyagi teremtésnek is – megvalósítója, Központja és Végcélja; mindent Ő teremt, mindent Ő szentel meg és Ő éltet. Íme, ezt a határozott és közembereknek is szóló tanítást kaptuk Szent Jánostól és Szent Páltól (aki a szent szerzők között leginkább ’kozmikus’); ez a tan került a liturgia legünnepélyesebb részeibe.”

„Jézus, Te vagy minden emberi és kozmikus tökéletességnek egybefoglalója és csúcsa. Nincs egyetlen olyan szép vonás, finom jóság, elemi erő, ami ne Benned találná meg tisztult kifejezését és betetőződését. (…) Ha Téged birtokollak, csakugyan egyetlen pontba sűrítve ölelem át minden létező tökéletes együttesét, amit csak adhat a mindenség és megkívánni késztet. (…) A teremtett világ teljessége vagy! De Te vagy, Jézus, személyes lényem teljessége is, és minden élő emberé is, aki elfogadja uralmadat. (…) Az a sok ember, akire hatni szeretnék, akiket felvilágosítani és irányítani akarok, mind ott van, Uram, Tebenned egyesülve. Közbenjárásodra mindenki megérinthetek lelke mélyén, átárasztom beléjük azt, amit óhajtok, - ha jól tudom kérni segítségedet, és ha Te is megengeded.”

(Mk 16, 15-20; Ap Csel 1, 1-11)