„Nélkülem semmit sem tehettek” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvét ötödik vasárnapjára

A szőlőtő és a szőlővesszők kapcsolatáról, egységéről szóló példabeszédben Jézus a Benne hívők lelki életének alapelvét fogalmazta meg: csak úgy termékeny életünk, csak akkor hozhatunk gyümölcsöt, ha Benne maradunk: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek.” Aki nem marad Benne, aki elszakad Tőle, abban nem kering tovább az életnedv, elszárad, és a szőlősgazda, az Atya lemetszi és tűzre veti. De az élő venyigéket is megtisztítja, megmetszi, hogy többet teremjenek. Felfigyelhetünk arra, hogy a magyar nyelv igekötői mily nagyszerűen megkülönböztetik a jelentést: a Szőlősgazda a száraz venyigéket lemetszi, az eleveneket megmetszi.

Jézus legfőbb tanítása: Benne kell maradnunk, élő kapcsolatban kell lennünk Ővele, aki az Életforrás, Kegyelemforrás. Hogyan lehetséges ez? – A hit és a szeretet révén. „Maradjatok meg szeretetemben!” És a szeretet jele, bizonyítéka: ha megtartjuk az Atya parancsait. Igazában egyetlen parancs van, a főparancs: Isten- és emberszeretet, ez mindent összefoglal. De a szeretetre képtelenek vagyunk a kegyelem nélkül. A hit és a szeretet a feltámadott Krisztus teremtő Lelkének, a Szentléleknek a műve bennünk. Nélküle semmik sem vagyunk, semmit sem tehetünk. De hát akkor nekünk semmit sem kell tennünk, ha mindent Ő művel bennünk? Dehogynem! Helyesen kell értenünk a kegyelem és a szabadság, az isteni és az emberi tevékenység kapcsolatát! Erről sokat vitatkoztak a történelem során Szent Ágostontól kezdve az 1600-as év körüli domonkos-jezsuita kegyelemvitán át a hitújítókkal a megigazulásról folytatott vitákig (hit és jócselekedetek, kegyelem és szabadság), és egészen a mai ökumenikus párbeszédig.

A vitákba annakidején Pázmány Péter is belekapcsolódott, és megtalálta a helyes megoldást, egyensúlyt: Isten, a kegyelem nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket, hogy az Ő erejében szabadon megtegyük akaratát, segítségével fokozzuk, elmélyítsük hitünket és tevékeny szeretetünket. Pázmány a hitújítókkal, nevezetesen Kálvinnal vitatkozva a megigazulásról és a keresztények érdemszerző cselekedeteiről, Ágostonnal a szőlőtő és a szőlővesszők hasonlatát idézi: „Ha érdemeseknek vallyuk-is az igazak cselekedetit, azzal a Christus érdemét nem kisebbíttyük, sőt magasztallyuk. Mert abból tetszik-meg az igaz szőlő-tőnek ereje, hogy vesszőket nyersen tartya és éltető nedvességgel úgy táplállya, hogy gyümölcsözzenek.” (Kalauz, ÖM IV, 547.)

Pázmány idézi még Szent Ágoston híres mondását: Amikor Isten megkoronázza (megjutalmazza) érdemeinket, semmi mást nem tesz, mit az ő saját ajándékait koronázza (jutalmazza) meg. Így is mondhatjuk: mindent a létet adó Isten tesz, és Tőle függve, az ő erejében, mindent mi teszünk – más-más síkon.

A gondviselő Atya megmetszi az eleven ágakat is, hogy bővebb termést hozzanak. Erre szolgálnak a minket ért szenvedések is, amelyeket ugyan nem ő küld, de megenged, hogy nem sejtett lelki energiákat szabadítson fel a hívőkben, akik Krisztussal viselik szenvedésüket, betegségüket, még ha nem is értik, miként lehetnek a keresztek az Ő szeretetének jelei. Sokan a szenvedésben értik meg a próbatétel jelentését, „Isten oltó-kése” új szépséget termő hatását. Idézzük Tóth Árpád örökszép, mély értelmű versének utolsó két versszakát.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

(Jn 15, 1-8)